Magyar Egyház, 1982 (61. évfolyam, 1-12. szám)
1982-05-01 / 5-6. szám
MAGYAR eGYfffl? 3. oldal “Szeretném megőrizni magyarságom!” Magyar vagyok, erdélyi magyar, s szeretném megőrizni magyarságom ezután is, itt Erdélyben. Megőrizni magyarságunkat, mely elválaszthatatlan európaiságunktól, az európai magyar, román, szláv, szlovák nemzeti- és kultúreszménytől, a József Attilá i dunaiságtól. Lehetséges ez ma Erdélyben? Lehet-e Erdélyben magyar a magyar? Megőrizheti-e nyelvét, kultúráját, etnikai hovátartozását, nemzeti önérzetét, kollektív jogait e kisebbség a fellángoló román sovinizmus légkörében? Közismert, hogy mi lett a zsidó és a német kisebbség sorsa Erdélyben. A zsidóságot megvásárolta Izrael, s ugyanezt teszi a “hontalanoknak” nyilvánított romániai németekkel is a nyugat-német kormány. Jó üzlet ez a román államnak: 6000 márka fejenként plusz az itthagyott ingatlanok. S ki bélyegzi meg ezt az “emberkereskedelmet”? milyen hihetetlen és szomorú mindez a XX. század végén az emberi jogok égisze alatt! MAGYARORSZÁG HALLGAT No, de ki veszi meg a magyarságot? Pedig eladó belőle két és félmillió! A pénz beszél — Magyarország pedig hallgat. A világot megmozgató óriási ellentmondások között ki törődik azzal, hogy elvész egy nemzetiség? Palesztin kérdés van, kurd kérdés van, baszk kérdés van — de van-e magyar kérdés is? Igen, van: Romániában. Az orosz érdekszférák azonban súlyosabban nyomnak a latba, mint az erdélyi magyarság sorsa. Ceausescu hallgat a besszerábiai románok eloroszosításáról. Kéz kezet mos alapon, az oroszokat pedig nem érdekli a romániai kisebbségek sorsa. Amerika hálás Romániának “oroszellenes” politikájáért. Ki jár jól? Aki két kecskét fej meg egyszerre: Ceausescu. Igaz, Romániában csak a “dinasztia” fürdik tejben-vajban, a nép nem. Mégis, ki bánja, ha elpusztul ez a kis népétől elszakított pármilliós népcsoport? MAFFIA RENDSZERŰ SOVINIZMUS Megmenthető-e a magyarság az elporladástól, a felmorzsolódástól? Lehet-e tenni bármit az elvadult nacionalista, soviniszta önkény ellen? Fölvehető-e eredményesen a harc egy egész apparátussal, maffiarendszerrel szemben, melynek — túl délibábos múltja bizonyítása mellett — csupán egyetlen célja van: aszszimilálni, elnyelni minden nem román etnikai közösséget? Fölrázhatatlanságig nemtörődöm, érzéketlen az emberiség, a világ közvéleménye, semmi mód nincsen rá, hogy észrevétessük vele: az erdélyi magyarság malomkövek között őrlődik, pusztul, Erdélyben modern népirtás folyik? S így valóra válik majd, amit a hivatalos román politika szégyentelen nyíltsággal hirdet: rövid időn belül, 1990-ig, vagy 2000-ig valóban sikerül létrehozni az “egységes román nemzetet”? A kisebbségek céltudatos beolvasztása már 1918 után megindult. A folyamat fölgyorsítására felhasználtak minden eszközt, legyen az erkölcsi-lelki terror, fizikai megfélemlítés és bántalmazás, vagy — mint nem egyszer — akár álcázott gyilkosság. A beolvasztóknak rendelkezésükre állt az államhatalom, a diktatúra minden eszköze és módszere, a “nagy cél” szentesített minden eszközt. Lássunk erre pár beszédes példát. ROMÁN HADSEREGBEN A kisebbségek soraiból kikerülő katonaköteles fiatalok lépten-nyomon tulajdon bőrükön érezhették és érezhetik a nemzeti diszkrimináció legváltozatosabb formáit: saját anyanyelvűket még egymás között sem használhatják, a rádió, vagy a televízió magyar nyelvű adásait nem hallgathatják és nézhetik (előfordult, hogy egy bukaresti katonai alakulatnál emiatt szállítottak kórházba — miután megvertek — egy magyar nemzetiségű katonát), nem írhatnak haza magyarul levelet, mivel — úgymond — “ilyen nyelv Romániában nem létezik”, a magát magyarnak valló ifjút gyakorta lebozgorozzák (“bozgor” — “hazátlan”) és külön kiképzésnek vetik alá. Az Erdélyből származó katonaköteles ifjakat új, teljesen román körzetbe szállítják, Buzauba, Galatiba, Constantába, Piatra Neautba, stb., az erdélyi laktanyákat pedig messziről hozott román ifjakkal töltik meg. MAGYAR BESZÉDÉRT BOT ÉS KŐ Az Erdélyből Moldovába, Olténiába és más románlakta vidékekre látogató és utazó kirándulók, vagy az odahelyezett, frissen végzett tanárok, orvosok, mérnökök, értelmiségiek egyhamar a saját bőrükön érezhetik a nemzeti uszítás elvakultságát, “jótékony” hatását: gúnyolódás céltáblájává válnak, nemzeti önérzetükben sértegetik őket. Még arra is volt eset, hogy a magyarul beszélő középiskolai diákokat a kötelező nyári iskolai táborokban megdobálták, megverték. A román tannyelvű osztályokba kényszerített (“helyszűke...”) magyar tanulók egymás között sem használhatják anyanyelvűket, még a szünetekben sem társaloghatnak magyarul. Mindig akad egy-egy elvakult román “hazafi” (pl. Tirnaveanu tanárnő a marosvásárhelyi Papiu Ilarion líceumban), aki tudomásukra hozza, hogy Nagyromániában élnek, s kötelesek minden körülmények között az állam nyelvét beszélni. Nem rendkívüli, hanem nap mint nap, minden intézményben ismétlődő esetek ezek. MAGYARÜLDÖZÉS A GYÁRBAN Medgyesen a városi pártbizottság titkára üzemlátogatás alkalmával meghallja, hogy két munkás egymás között magyarul beszélget. A figyelmeztetés nem késik: még egy ilyen alkalom és állás nélkül maradnak. Nagyváradon egy üzemben az újonan kinevezett igazgató (aki egy magyart váltott föl ezen a poszton) megfenyegeti a káderest “rossz káderpolitikája miatt: legyen bármilyen a város nemzeti összetétele, az üzemben semmiképp sem lehet több magyar nemzetiségű munkás, mint román. S ha helyben nincsen elég román, akkor sürgősen hozatni kell Moldovából, Olténiából, vagy Vrancea megyéből. Az utóbbi huszonöt évben több mint 25.000 románt telepítettek be Nagyváradra... Ugyanez történt Marosvásárhelyen is. Ezért kapta Iosif Banc “az erdélyi városok elrománosításának lovagja” címet. Valóban rászolgált. “NEM TUDOK LELKEM” Csíkszereda: idős nő áll a pultnál, de hiába kéri, nem szolgálják ki. Végül az elárusító rászól: “vorbeste romineste!” “Nem tudok, lelkem — mondja a néni — nálunk a faluban egyetlen román sincsen.” Kerelőszentpálon az autóbuszmegállóban várakozó idős nő magyarul szólít meg két román hölgyet. Nem késik a replika: “daca nu vorbesti romineste dute la Budapest!”
