Magyar Egyház, 1980 (59. évfolyam, 1-10. szám)
1980-01-01 / 1-2. szám
MAGYAR EGYHÁZ 5 A Lorántffy Otthon létrehozásáért köszönetét kell mondanunk mindenkinek, aki adományával az otthon felépítését elősegítette, de elsősorban kell köszönetét mondani Főt. Dömötör Tibornak, akinek szinte megszállottságig menő gigászi munkája, évekig tartó utánajárása, hatóságokkal való harca és az adományok “kikönyörgése” nélkül nem lenne Lorántffy Otthon. A Lorántffy Otthon 5 éves és állandóan bővül, a lapunkban Főt. Dömötör Tibor által körvonalazott nagyvonalú terveket lépésről-lépésre valósítják meg. Segítsük Főt. Dömötör Tibort a következő lépés megtételéhez, adakozzunk a Lorántffy Otthon javára. # * * Olvasóink emlékeznek az Űj Magyar Hang pont három évvel ezelőtt megjelent egyik számára, melyben oldalakon keresztül írtunk a Lorántffy Otthonról. Mint már többször megjegyeztük: a Lorántffy Otthon kétségtelenül az utóbbi 30 év alatt érkezett magyar bevándorlók legjelentősebb alkotása, mondhatjuk egyetlen kiemelkedő alkotása, mely tényleg a semmiből, illetőleg egyetlen idealista álmából született. Nézzük csak az 1977. február 11-i Űj Magyar Hangban megjelent cikk egy részét: Hogyan teremtették elő az anyagiakat? Az első 1000 dollárt maga a gondolat felvetője, Nt. Dömötör Tibor adta. A barbertoni katolikus lelkésztársa, Dr. Mészáros György 1500 dollárt adott és így indult meg a nemes adakozások sora. 1971-től 1973-ig körülbelül 200.000 dollár gyűlt össze, 1974-ben 112.516, 75-ben 71.018, tavaly 72.625 dollár, tehát majdnem félmillió dollár, amit kizárólag a magyarok adtak össze. Végre — mondtam magamban —, ezzel a csodálatos Otthonnal az újabb magyar emigráció is épített valamit, amire igazán büszke lehet. Kiderült azonban, hogy igen, egy új amerikás gondolata, álma került megvalósításra, de a segítségre sietők között nagyon kevesen voltak az újonnan jöttek. A fentebb említett majd félmillió dollárból csupán 3% jött az új-amerikásoktól és egyesületeiktől, a többi mind az öregamerikások ajándéka volt. Azt mondhatja az olvasó, hogy talán jobb lett volna csak megmaradni amellett, hogy a magyarok majd félmilliót adtak és nem kidomborítani, mi volt a százalékszerű megoszlás az adakozóknál. Lehet, de valahogy úgy érzem, hogy esetleg ez az írás talán felébreszti azokat, akik esetleg nem is gondoltak arra, hogy itt, a kertjük alatt van egy csodálatos magyar vállakózás, melynek segítségére még ők is rászorulhatnak, viszont ennek a vállalkozásnak most van szüksége az ő segítségükre. Az évrőlévre megrendezett bálok bevételéből, valamit a Lorántffy Otthonnak nyújtani, azt lehet mondani, hogy kötelesség kellene, hogy legyen. Az elmúlt pár év alatt többször látogattam ki a Lorántffy Otthonba. Minden látogatást egy újabb túra fejezett be, amikor Főtiszteletű Dömötör Tibor megmutatta, hogy mivel is gyarapodott az otthon legutóbbi látogatásom óta. Az elmúlt három év alatt azonban csak most érdeklődtem, hogy volt-e valami foganatja a három év előtt megjelent cikk fentebb idezétt sorainak? Ha lapunk olvasótábora szerény is, összehasonlítva a “nagyokkal”, mégis eljut Washingtontól Montreálig, New Yorktól Floridáig, Clevelandtól Kaliforniáig és elsősorban Ohióban sok egyházi, egyesületi vezető asztalára ... És évente nem is egy alkalommal elhangzottak a Lorántffy Otthon részéről a kérő szavak, megjelentek a kérő levelek majd minden magyar újság hasábjain? Ezek a kérések ecsetelték az otthon munkáját nemcsak az elsőrangú tevékenységet, az öregek és betegek ápolását, hanem azt az igen fontos missziót is, mellyel újonnan bevándorlóknak munkát adnak. Bizony bármennyire is fáj leírni, a válasz nemleges volt. A több mint száz amerikai magyar protestáns egyháztól az elmúlt év alatt összesen 1000.00 dollár adományt kapott a Lorántffy Otthon és ez sem azoktól, ahol a “bőség 7 esztendejét” élik, hanem inkább onnan, ahol az állandó “szűk esztendők” vannak jelen. És ugyanez a helyzet aktív egyesületek részéről, hogy sok mindenre gondolnak, csak a Lorántffy Otthonra nem. Nem aktív egyesületektől előfordult, hogy a pénztárban lévő pár ezer dollárt az életben lévő néhány tag — nem is alapítók — egymás között felosztották. Ahelyett, hogy örömmel és büszkeséggel mindenki sietne ennek az otthonnak a segítségére, gyakorlatilag egyetlen egy intézmény sincs mellette és a Lorántffy Otthon majdnem kizárólag az egyének és azok közül is a “öreg amerikások” áldozatkészségére van utalva. Ahogy fentebb említettük, ez a lap elég sok olyan személy asztalára kerül, akik amerikai magyar egyházi és polgári életünkben fontos szerepet töltenek be. Kérem őket, hogy aki teheti látogassa meg a Lorántffy Otthont és beszéljen róla barátaival, egyházi, egyesületi gyűléseken és javasolja a Lorántffy Otthon intézményes támogatását, ha másképp nem, akkor kövessék annak az egyik legkisebb egyháznak a példáját, melynek nincs miből adnia, de minden évben rendeznek egy vacsorát a Lorántffy Otthon javára. Ha az itt leírt sorokkal nem sikerült az olvasót meggyőznöm, hogy az amerikai magyarság érdekében lenne minden közéleti vezetőnek a kötelessége a Lorántffy Otthon intézményes támogatása, akkor gondolkozzék egy kissé önzőm: gondoljon arra, hogy önnek is szüksége lehet a Lorántffy Otthonra. Dús László
