Magyar Egyház, 1979 (58. évfolyam, 1-12. szám)

1979-01-01 / 1. szám

MAGYAR EGYHÁZ 3 Dömötör Tibor: A HARCOS VÉGRENDELETE 1978 november 26-án hajnalban egy washingtoni kórházban utolsót dobbant a huszadik század legna­gyobb amerikai magyarjának Béky Zoltánnak a szíve. Egy élet befejeződött, egy fejezet lezáródott, egy har­cos itt hagyott bennünket. A csata azonban nem ért véget. A harc a Kárpát medence magyarjainak sza­badságáért, függetlenségéért és egy országba való egyesítéséért folyik tovább. Béky Zoltán lelke tovább él közöttünk és újabb eredmények elérésére, újabb győzelmekre lelkesít bennünket. Béky Zoltán nem véletlenül lett az amerikai ma­gyarság vezére. Az Úristen választotta ki erre a hatal­mas feladatra. Már fiatalon túlszárnyalta kortásait tanulmányi eredményekben és hivatástudatban. Ké­szült a jövendőre. Fiatal diákként élte át az első világháborút, szívébe íródtak a magyar katonák ön­feláldozó tettei, egyéni teljesítményei, csodálatos eredményei. De éppen így szívébe íródott a nemzet­­ellenes erők háború- és később ország-veszejtése. Meg­fogadta, hogy egy életen át harcolni fog az igazság­talanságok ellen és élete zászlójára írta az örök ma­gyar szabadságharcosok vérrel megszentelt program­ját: “Istenért, Hazáért, Nemzetért!" Egyháza hama­rosan felfigyelt rá és az Egyesült Államokba küldi a fiatal és rendkívül tehetséges lelkészt. Alig érkezik új hazájába — amelyet haláláig ideiglenesnek tartott — már be is kapcsolódik a Trianon ellenes magyar mozgalmakba. Az egyik legnagyobb gyülekezet vá­lasztja meg lelkészének, a trentoni gyülekezet magyar vezetői meglátták benne a jövendő magyar vezér egyéniséget. Választása után azt mondta valaki: “Ne­künk nemcsak lelkész kell, hanem magyar vezető, nekünk nemcsak prédikálás kell, hanem tettekben megnyilvánuló hit.” Béky Zoltán sohasem felejtette el ezt a kijelentést, ezt az Istentől és fajtájától néki kiszabott egész életre szóló programot. Tudatosan szervezi és erősíti egyházát, új gyülekezeteket teremt a semmiből, felszítja a magyar lángot, felébreszti a ki: hogy én tudom miért hozott ki, vagy hozta ki szüléimét a Gond­viselő az édes Magyar Hazából ide a föld másik végére. Azért, hogy itt legyek a bizonyságtevő, itt épít­sem gyenge erőmmel az Ő országát, itt tegyek bizonyságot őseim hité­ről, hogy nem méltatlan korcs utódja vagyok hőslelkű elődeim­nek. Nem eltékozlója a gályarabok, a reformátorok szent értékeinek, hanem belekiáltva az új hazám a világ minden részéről ideköltözött sok nyelvű és sok fajta népességé­magyar öntudatot, csatasorba állítja az összetört, el­fáradt és fásult magyarokat. Munkája nyomán újjászületik az amerikai ma­gyar református élet. Az amerikai magyar református élet pedig hamarosan magával ragadja az egész ame­rikai magyarságot. Béky Zoltán az Isten embere, a magyarság prófétája volt. A múltat használta példá­nak, de állandóan a jövendőről beszélt. Soha sem­mit nem mondott, soha semmit nem tett, soha sem­mit nem írt alá, ami sértette nemzete érdekét, veszélyeztette fajtája jövendőjét. Tehetsége nyomán kitárult előtte az egész világ. Mindent elért ezen a földön, amit valaki elérhetett. Püspök lett, Egyesü­leti Elnök, Szövetségi Elnök. Tárgyalt amerikai el­nökökkel, szenátorokkal, kongresszusi kiküldöttek­kel. Képviselte a magyarság fájdalmát kis templomok­ban éppúgy, mint hatalmas világgyűléseken. Míg ott­hon Mindszenty József, Ravasz László és Ordass Lajos vezette a nemzet ellenállását, szabadságharcát és füg­getlenségi mozgalmát, addig az Egyesült Államokban Béky Zoltán lett ugyanennek a harcnak vezéregyéni­sége. Még ellenségei is tisztelték, becsülték és elis­merték. Százezer mérföldeket utazott, ezer és ezer pré­dikációt és beszédet mondott, száz és száz cikket írt a magyarság védelmében és a magyarság jövendője érdekében. Fanatikus harcos volt, a nemzet ügyének megszállottja, szenvedő fajtájának védelmezője! Élete utolsó évtizedét Erdély magyarságának vé­delmében élte és harcolta. Sokszor elmondotta: “Ad­dig nem lesz béke a Kárpátmedencében, amíg Erdély területe és magyarsága nem lesz újra egy az anya­országgal.” Azután mosolyogva tette hozzá: “Persze, mindez vonatkozik a Felvidékre és a Délvidékre is.” Igaz embert, igaz magyart, igaz harcost veszítet­tünk el Benne. A harcnak azonban nincs vége! Béky Zoltán élete, harca és hitvallása kötelez. Fájdalmunk­ból fegyvert kovácsolunk, könnyeinkből hitet, emlé­keinkből fogadalmat. Béky Zoltán harcát győzelemre visszük! A magyarság szabadságát, függetlenségét és egy hazába való egyesítését kiharcoljuk! Isten min­ket úgy segéljen! Befejezem a nagy magyar köl­tőnek, Reményik Sándornak az “Utolsó Munkás” versének utolsó szakaszával: Álltam valami messze piacon, És tarka rongyként ráztam lelkemet, így tűnt a hajnal, így futott a dél, És így jött rám a késő alkonyat. Utolsó munkás és utolsó óra, Most itt állok a szőlőhegy tövén, Napszámodba szegődnék, Istenem. Egy óra még és itt van a sötét, Ezt az utolsó órát add nekem. Szabó Béla nek leikébe, hogy az én népem, a magyar nép hisz Istenben, és csak Istenben és az Ö Szent Fiában hisz, és a verejtékes imádsággal meg­épített magyar templomokban szólni kell magyar nyelven eb­ben az esztendőben is, a következő esztendőkben is, mind addig, amíg Ő akarja, az Ö szent igéjének, meg kell teríteni a Szentasztalt míg lesz egy magyar kéz, aki át­nyújtja és egy másik, aki átveszi a megtöretett testet és a kiontatott vért.

Next

/
Thumbnails
Contents