Magyar Egyház, 1977 (56. évfolyam, 1-12. szám)

1977-10-01 / 10-11. szám

MAGYAR EGYHÁZ 3 FORRADALOM ÉS SZARADSÁGHARC Huszonegyedszer emlékezünk az 1956 október végi és november eleji magyarországi eseményekre. Huszonegyedszer ünnepelünk fájdalommal a szívünk­ben és reménységgel a lelkűnkben. Beszédeket mon­dunk vagy hallgatunk, egyéni emlékeinket rendez­getjük vagy az egész világ által tudott dolgokat ismételgetjük önmagunkban. Politikusok és törté­nészek írják meg vagy írják át a történelmi tényeket elképzeléseik vagy beállítottságuk szerint. Mindenki mást mond, mindenki mást ír, mindenki mást akar! Egymás nélkül, egymás mellett vagy egymás ellen dolgoznak sokszor azok is, akik részesei voltak a dicsőséges harcnak és a fájdalmas elbukásnak. Miért van ez igy? Mi az oka annak, hogy sokszor egymást sem tudjuk megérteni? Hol van a gyökere annak a kettősségnek, amely 1956 történelmének kiértékelé­sében elválasztja egymástól a magyar emigrációs szervezeteket, forradalmi vagy szabadságharcos cso­portokat? A választ erre világosan és egyértelműen az 1956-os történelmi harcnak az eseményei adják meg. Vannak, akik csak a forradalmi eseményt látják, amely 1956 október 23-án lett szemmel is láthatóvá és amely 1956 novemberében vereséget szenvedett az elnyomó hatalom fegyveres túlerejével szemben. Van­nak, akik megálltak a forradalom követeléseinél és huszonegy esztendő múlva is csak azt követelik, ami 1956 október 23-án a forradalom nyilvános kitörése pillanatában időszerű és bátor követelés volt. Van­nak, akik számára megállt az idő 1956 október 23-án vagy november 4-én. Vannak, akik úgy látják csak a magyar nemzet jövendőjét, mint ahogy azt a forra­dalom első óráiban megfogalmazták. Ezek a forradal­márok elfelejtik a történelmi tanulságot, hogy min­den forradalom felfalja a saját gyermekeit. Elfelejtik azt, hogy a történelem órája már a fegyveres harc első pillanataiban túlhaladt rajtuk és álláspontjuk és követeléseik órákon belül idejüket múlták a harcoló nemzet számára. Vannak, akik huszonegy év múlva is csak egy kis szabadságot követelnek, egy kis függet­­lenségetés egy kis magyarságot, amikor a nemzet 1956 októberében fegyverrel vívta ki a teljes szabadságot, a teljes függetlenséget és a teljes magyarságot. Van­nak, akiknek céljai ma sem mennek túl a kis Ma­gyarország határain, holott a nemzet 1956 harcában kinyilvánította akaratát a teljes Magyarország minden magyarjának felszabadításával kapcsolatban. És ép­pen ezekben a kérdésekben válik el egymástól a for­radalom és a szabadságharc, a pillanatnyi események hatására forradalmárrá váló magyar és az egész életét a nemzet szabadságáért és jövendőjéért áldozatra tevő magyar szabadságharcos. A magyar szabadságharc az elnyomó szovjet diktatúra ellen new 1956 október 23-án kezdődött, de még csak nem is 1944 október 15-én, hanem 1941 június 22-én, amikor az első magyar honvéd átlépte a Kárpátok gerincét! Ettől a perctől kezdve szakadat­lanul folyt a magyar szabadságharc az ellenség ellen. Ennek a szabadságharcnak a hőse minden magyar katona, aki harcolt, aki hősi halált halt, aki megse­besült, aki hadifogságba került és minden egyes ma­gyar, akit a háború elvesztése után bebörtönöztek, Szibériába hurcoltak, kivégeztek, vagy megkínoztak. 1956 forradalmát is ez a szabadságharc irányította és vitte mindent elsöprően magával. A forradalmárok­nak elég lett volna a Kommunista Párt újjászer­vezése, a szabadságharcosok odakiáltották a világnak: “Nincsen többé elvtársi” A forradalmároknak elég lett volna a Sztálin szobor lebontása, a szabadság­­harcosok ledöntötték a Sztálin szobrot. A forradal­márok beérték volna a kormány újjászervezésével, a szabadságharcosok teljesen új magyar kormányt kö­veteltek. A forradalmárok abban bíztak, hogy a ki­robbant népakaratot sikerül megállítani a nemzeti jessze. Jaj, ha építés helyett rom­bolsz, jaj, ha példaadás helyett, tévútra vezetsz, jaj, ha békesség helyett a békétlenséget szítod. Jaj, ha az istenországa terjedését akadályozod. A romlott kovászt kidobták és megsemisitették, aki a sötétség birodalmának a kovásza, ha még most sikerei is vannak, el­pusztul. Légy csak az Isten követe, ko­vásza abban a környezetben, ahová küldettél. Az ember egyik leg­nagyobb tévedése, amikor azt hiszi, hogy elveszhet a tömegben, hogy neki nincs különleges megbízatása. Mindenkinek van egy feladata, amit el kell végezni. Mindenkinek kovásszá kell lenni az ő környeze­tében, mindenkinek át kell alakí­tani az ő kis világát. Vinned kell magaddal egy másik világ törvé­nyét, ebben a durva, önző, bűnös világban a Hegyi Beszédet apró darabokban szét kell osztanod, mint egy deka élesztőt. Minden kenyérhez, minden élethez egy fél­marék kovászt, a Te drága hitedet adni, hogy megváltozzék a környe­zetedben minden élet. A második világháború alatt s különösen a háború végén, amikor nem lehetett élesztőt kapni, akkor a falusi asszonyok egymástól kér­ték kölcsön a friss kovászt. Egy valakinek a kovásza kelesztette meg az egész falu tésztáját. Ügy adták tovább az asszonyok a ko­vászt, mint a marathoni futók a fáklya tűzét. Milyen áldás volt ko­vászt tovább adni és kovászt kap­ni, sütni vele az éltető kenyeret. Ez a kemény élet lisztté őrölte szívün­ket, de kiált erjesztő kovász után. Bűnös, pusztuló világunkat csak az Isten országának kovásza mentheti meg. Légy te is a Krisztus kovásza ebben a világban. Ámen. Nagy Lajos

Next

/
Thumbnails
Contents