Magyar Egyház, 1974 (53. évfolyam, 1-12. szám)
1974-08-01 / 8-9. szám
MAGYAR EGYHÁZ 3 LORÁNTFFY ZSUZSANNA (1600-1660) Bottyán János Lorántffv Zsuzsannával Sárospatakon találkoztam először. Akkor, amikor egy barátommal egyetemi hallgató koromban kerékpárra ültem, hogy egy kétezer kilométeres túrán megismerjem hazánk nevezetességeit. A szobra az Iskolakertben lepett meg. Ott helyezték el a város többi jelesével együtt. Találkoztam a kezének, gondolatainak s a bitének a nyomaival is, ezek tették igazán ismerősömmé. Megismerhettem azt a nemes szépségű úrasztali térítőt, amelyet a sárospataki egyháznak varrt színes selyemmel és skófiummal. Meg is csodáltam. S még hány ilyen készült? Ki tudja. De az biztos, hogy ami szegfű, liliom, tulipán, gránátalma virít, csillog, szemet gyönyörködtet ezeken a térítőkön, annak a mintája mind az ő kertjében termett. Mert olyan híres kertet plántált — különösen a vár körüli Gombos-kert volt ilyen —, hogy abban minden, ami szép, ritka és hasznos növény csak akadt s megtermett hazánkban, ezer színben virult és illatozott. Belőlük főzték kamraszám a lekvárokat, párolták az illatokat, főzték, aszalták, timporálták (elegyítették) a gyógyszereket. Olyan bőségben készítették, hogy jutott belőlük nemcsak a várbeli népnek, hanem bármely rászorulónak, akiket a fejedelemasszony maga ápolt, ha otthon volt. Lorántffy Zsuzsanna boldogan szemlélte és irányította híres kertészetét, maga is, vetélkedve a kertésze, Károlyi Mihály tudásával, oltott, szemzett, csereberélt ritkaságokat, terjesztett nemes fajtákat. A hímzés az udvarban növekedő nemes lányok egyik foglalkozása volt. Mialatt a hasonló korú fiúk a fejedelmi udvarban a politikai és katonai vezetéssel ismerkedtek, őket a háztartás sokféle csínjára tanította a fejedelemasszony, mindenre, amit tudott. “A gránátalmákat egyszer karmazsinnal, másszor sáfránnyal varrjátok, mert ez a két szín a fajtája. A Gombos-kertben- is láthatjátok. Mindig laposan öltsétek, ahogyan szoktuk. De a közepében a töltésnek mindig más legyen a mustrája, akár a többnyüstös szőttesé. Kitölthetem barackmagosan, fenyőágasan vagy akár H betű formákkal, egymásba bújtatva a száraikat. Kétféle színnel is varrhatom, soronkint cserélgetve a sáfrányt a karmazsinnal. Meg sokféleképpen még. Háromöltésenként váltogathatom a színeket, soronként a mustrákat is. Egy sor fenyőágas vagy soronként csak fél barackmagos. Nincs is vége, annyiféle lehet, ahogy akarom.” Dolgoztatta a fejedelemasszony a lányokat, de sohasem magának. A térítőkét mindig valamelyik egyház kapta. A legszebbek közül egyet a nagyváradiaknak adott. Ez nem egyetlen patyolatra van hímezve, hanem “recetáblás”. Tizennyolc patyolat és ugyanannyi recetábla, váltakozva. A patyolaton minden mustra más, színes selyemhímzés, skófiummal ékesítve. A récékén egyforma fehér liliom. Egy-egy tábla egy suknyi, az egész terítő egy öl meg köröskörül tenyérnyi csipke. A közepében írás: az úrvacsora igéje meg egy fohász: “Ez az én testem, ez az én vérem; ezt cselekedjétek az én emlékezetemre. Úr Jézus irgalmazz nekünk. 1635” Ennek a térítőnek a története szomorú is, szép is egyszerre. Amikor Lorántffy Zsuzsanna fia, II. Rákóczy György fejedelem elvesztette lengyelországi hadjáratát, büntetésből a török, mivel engedelme nélkül bocsátkozott a kalandba, felégette Gyulafehérvárt, a fejedelmi székhelyet, végigpusztította Erdélyt s elfoglalta Nagyváradot. Az elmenekült lakosok magukkal vitték az egyház kincseit. Erről a térítőről a váradiak kétszázhetven évig nem tudtak semmit. Akkor Csernák Béla Nagyvárad-olaszi lelkész, egyháztörténész kutatni kezdte a hollétét. Tordáról kapta a választ: ott van az egyház ládájában, eléggé foszlott állapotban. Oda ugyanis, mint fejedelmi birtokra, többen menekültek 1660-ban. Ők helyezték el a féltett térítőt az egyház kincsei közé. Amikor visszakapták, gondos restaurálással huszonnégy táblát meg tudtak menteni. Szinte kegyelettel gondoz
