Magyar Egyház, 1974 (53. évfolyam, 1-12. szám)

1974-01-01 / 1. szám

4

MAGYAR EGYHÁZ

Ma a képrombolás idejét éljük és egészen természetes, hogy az alól az egyház sem kivétel. A lefojtott indulatok rezervoárjaiból dől a vád, az elmarasztaló Ítélet. S mentségünkre vajmi keveset hozhatunk fel, amint azt egy, ismeretlen szerző által írott vers — fordításomban — világosan érzékelteti:

ÉHES VOLTAM

és ti segélyegyletet szerveztetek és megvitattátok éhségemet.

Köszönöm.

Fogoly voltam

és ti komótosan leballagtatok az alagsor-kápolnába és imádkoztatok szabadulásomért.

Mezítelen voltam és magatokban megróttatok illetlen megjelenésemért.

Beteg voltam

és ti letérdeltetek

és hálát adtatok,

hogy egészségesek vagytok.

Hajléktalan voltam és ti az Isten szeretetének lelki oltalmáról prédikáltatok nekem.

Magányos voltam

és ti magamra hagytatok

és imát mondtatok értem.

Ti olyan szentnek látszotok,

Istenhez olyan közelvalónak.

De én még mindig nagyon éhes és magányos vagyok.

És fázom.

A világ már régen tettenérte az egyházat, hogy vizet prédikál és bort iszik, de azt közhírré tenni vagy nem volt tanácsos vagy illetlen dolog volt. Ma azonban már nyílt titok, hogy az egyház elvesztette a tömegekkel a kapcsolatot. A pápának — egyebek mellett — nem kis fejfájást okozhat az a statisztikai tényállás, hogy papok és apácák ezerszám hagyják ott a hivatásukat és világi pályán helyezkednek el; megházasodnak és férjhezmennek. Az egyház kapkod és canossátjár. Próbálja menteni, ami menthető. Jazzmisét, ballettet, hippie-kórust iktat be az istentiszteleti rendbe; papok néger tüntetésekben, felvonulásokban az élen járnak vagy mint gazdaságpolitikai hecckáplánok bebörtönöztetik magukat és diákzavargások szervezőiként ügyködnek. Vannak, akik a katakomba —, a földalatti egyházban látják a megoldást. Azt hirdetik, hogy a keresztyénséget ott

kell folytatni, ahonnan Konstantin császár kiemelte, és a hitvalló egyház csak a beavatottak ügye lehet.

Ami a paradox jelenség, annak ellenére, hogy korunkban a filozófiai, világnézeti irányoknak csak annyi értéket tulajdonítanak, amennyi akció abból kivonható, gombamódra szaporodnak a keleti vallásbölcseleti és okkult szekták. A Zen filozófiája, hindu rneditációs gyakorlatok, buddhista önkívületbe ringás inellett dívik a vuduizmus, a boszorkánykultusz. Az ember kénytelen feltenni a kérdést: ha nem kell a keresztyénség, akár mint tan, akár mint életforma, ugyanakkor miért igényli a fiatal értelmiség a keleti misztikát vagy a középkori vajákolást? Ha a világ valahol elromlott és azt gondolati síkon nem lehet kireparálni, hanem csak forradalommal, rombolással, — hogyan van az mégis, hogy ezrek és ezrek hódolnak a gondolkodásmódunkkal, idegeinkkel gyökeresen ellentétes ázsiai vallásbölcseleti irányoknak, amik tudvalevőleg akcióellenesek és a világtól elvonatkoztatott szemléletre nevelnek? Vagy mégis igaz volna, hogy az ember egyik alapvető ösztöne: a hinniakarás? Kell valami belső fixpont, ahol az ember a világ változó jelenségei közepette megvetheti a lábát?

Akkor hol a hiba? A számos lehetséges választ szűkítsük le. Köztudomású, hogy a nemzeteknek, kultúráknak és szellemi irányoknak van egy kifutási ideje. Ennek tartama hosszabb vagy rövidebb, aszerint, hogy mekkora a robbanó és hajtó erejük. Voltak üstökösként feltűnő és ellobbanó kultúrák. Mint ahogyan viszont vannak szürke népek, amelyeket szívósságuk, okosan adagolt életerejük mentett át a századokon. A dekadenciát siettetni is lehet. A történelem tanúsága szerint nemzetek sírját annak oslóija, egymással marakodó vezetői nemegyszer időnek előtte megásták.

Felfogásom szerint a keresztyénség mint tömegügy kifutotta magát. Félreértés ne essék: a benne rejlő missziói és expanzív erő ma is ugyanaz mint volt az indulásnál, az első pünkösd alkalmával. A baj az emberekben van, akiknek kezén a legjobb és legszentebb ügy is elromlik, megszürkül. Amikor tehát a keresztyénség csődjéről beszélünk, akkor valóságban a csődbejutott keresztyénekről beszélünk.

Az egyház vezetőinek tudomásul kell venniök, hogy a keresztyénség visszavonulóban van. Az embereket drillel, a pokol riogatásával nem lehet immár akolba terelni. És olyan kínálata van a befelenézés, a vallásos elmélyülés eszközeinek, hogy ki-ki maga választhatja meg az Ízlésének, műveltségének megfelelő “egyedülüdvözítő” hitet vagy izgalmat.

Ezek után azt a logikus következtetést kellene levonnunk, hogy az egyház vegye tudomásul a világ-