Magyar Egyház, 1973 (52. évfolyam, 1-12. szám)
1973-06-01 / 6-7. szám
8 MAGYAR EGYHÁZ ságokra. Szintúgy III. Napoleon császárhoz is eljuttatták a levelét. Nemcsak hogy gyakori látogatója azok, akik a fejükkel játszva kicsempészték a kéziraazok, akik a fejükkel játszva kicsempészték kéziratait és azokat kinyomatták. Béla fia volt az, aki például a Blick kéziratát duplafenekű böröndhen Londonba vitte. Kinyomatás után a kéziratot atyja határozott parancsára a kandallóban sajátkezüleg kellett elégetnie. Családjának e megható ragaszkodása, feltétel nélkül való engedelmessége elképzelhetetlen volna egy őrült esetében; sőt nagyonis tisztában voltak azzal, hogy Széchenyi szellemi épsége, szervező és szuggesztiv egyénisége változatlanul magávalragadó. Főként felesége révén értesült az udvari intrikákról, társadalmi pletykákról, amiket aztán maró gúnnyal bele is dolgozott a Blick-be. Sokszor próbálta a titkos rendőrség tetten érni Írás közben vagy tiltott könyvet olvasva, sikertelenül. Az űzött vadak ösztönössége és a színjátszás olyan fokra épült benne, hogy egy lépéssel mindig előbb járt mint a kopók. Egyik házkutatás során azt kérdezték Széchenyitől, hogy van-e nála titkos könyv; a könyvtárára mutatott: “Ez mind tiltott könyv. Mert olyan könyvet, amit Önök megengednek, én nem olvasok”. Tragikusan jellemző, hogy Széchenyit a titkos rendőrség kémei nem tudták lebuktatni, sőt nem egy közülük rokonszenvezett a nagy magyarral; a bécsi rendőrség egyik alkalmazottja például minden elkobzott könyvet elvitt Széchenyinek. Egy Inkey Edward nevű magyar “bachhuszár” tette a golyót Széchenyi pisztolyába, amennyiben elfogadjuk, hogy Széchenyi öngyilkos lett. Inkey a Bécsben élő magyar főúri társasághoz bejáratos volt. A felesége, akit Cibin Matildnak hívtak, a titkos rendőrség beépített kémje és Thierry rendőrfőnök egyik bizalmasa volt. Az asszony a férje révén bejutott a legjobb magyar házakba és a hallomásokat, “csak-neked-mondom” elszólásokat egyeztette Thierry rendőrfőnökkel. Széchenyi Írnokánál, Kiss Mártonnál, aki Széchenyi fiánál lakott, megtalálták Önismeret cimü müvének második felét, amely pellengérre álitotta és nevetségessé tette a császárt és kormányzati rendszerét. Cibin Matild annyi adatot juttatott a titkos rendőrség kezére, hogy Széchenyinek fel kellett mérnie a helyzet súlyosságát. Közölték vele, hogy amennyiben nem tesz teljes vallomást és elhallgatja munkatársait, a rendőrséget kijátszó barátok nevét, megszüntetik kiváltságos helyzetét és állami elmegyógyintézetbe helyezik. 1860 március 22-én Széchenyi ezt írta a naplójába: “Halálra fognak kínozni. El kell menekülnöm ezek elől...” Hová menekülhetett? Egy olyan kaliberű embernek és urnák, aki és amilyen Széchenyi volt, volt-e, lehetett-e más választása mint a fegyver, amit maga ellen fordított? Széchenyi művei, amiket Döblingben írt, nem érik el azt az irodalmi szintet mint a Hitel, Világ, Stádium. E művek fajsulyát a helyzet jelzi, amiben azok íródtak: lopva, a kémek figyelése miatt megmegszakadt gondolatmenettel, “il y va pour le cou”, a fejünkkel játszunk feltétele alatt, ahogy azt a fiának írta. Ami — ismételjük — tragikusan jellemző: egy honfitárs, egy másik magyar kellett, hogy legyen a ravaszon az újj, ami a döblingi tragédiára, amit egyébként Széchenyi nem tekintett annak, mert maga választotta, pontot tett. Beteg, undorító ügy, mert benne mint jelenségben és jelképben benne van a magyar történelem. Széchenyi döblingi életműve tanulságos és ránk magyarokra jellemző. Tudjuk, hogy Kossuth forradalmi hangsúlya, Petőfi lelket felkorbácsoló hitet tevése a szabadság mellett milyen idegreakciót váltott ki az elsősorban politikus és közgazdász Széchenyiből. Széchenyi idegösszeroppanással menekült az országból, hogy ne legyen a bekövetkező nemzeti összeomlásnak a tanúja. Március idusa pedig Világosban végződött. Úgy érezzük igazságtalanság lenne Széchenyivel szemben, ha a magyar lelkialkat és sorsszerűség paradox összefüggésére nem mutatnánk rá. Mondjuk ki nyíltan: Széchenyi ellenezte a márciusi eseményeket. Elhamarkodottnak, apolitikusnak minősítette, mert tudta, hogy kaszákkal nem lehet ágyuk ellen harcba menni. Amikor viszont bekövetkezett, amiről tudta, hogy a diplomáciai kétszerkettő alapján be kell következnie, akkor ő lett a hamvába hullt szabadságeszme szószólója, a Világosnál meggyalázott magyar zászló zászlótartója, a gárdista, aki nem adja meg magát! Ellentmondásos, szivfájditó szép magyar kiállás és szerepcsere! Elmebajosok, ápoltak között a magyar Hamlet képviseli és viszi tovább a Gondolatot, puska helyett tollal harcolva a nemzeti igazságért! És ő, a kiegyező, a professzortipus szociológus folytatja a mondatot, ami Petőfi kihűlt ajkára száradt Segesvárnál és kossuthabb lett Kossuthnál, ami a magyar szabadság jogáért való nemzetközi tetemrehivást illetL Trombitás Dezső
