Magyar Egyház, 1973 (52. évfolyam, 1-12. szám)
1973-11-01 / 11. szám
8 MAGYAR EGYHÁZ Az öreg magyar néni végső haláltusáját vívta. Régebben tudott valamit angolul, de most már csak gyermekkorának és anyanyelvének szavaira emlékezett, amelyet természetesen nem értett meg senki sem. Szemei lázban égtek, az orvosságok tömege a gyomrát marta, de senki sem tudott segíteni rajta. A lelkész köszönt és vizet öntött a pohárba. Felemelte a haldokló fejét és szájához tartotta a meggörbített szivókát. Az öreg néni mohón, lázasan szívta magába a hideg vizet. Azután visszahanyatlott az ágyára és akadozva mondta: “Az Isten ... az Isten áldja meg . . . tiszteletes úr!” Két hét múlva a lelkész Máté evangéliumának 25. fejezetéből olvasta fel az igét az öreg néni temetésén: “Mert éheztem és ennem adtatok, szomjuhoztam és innom adtatok, jövevény voltam és befogadtatok engem. . . Bizony mondom néktek, amennyiben megcselekedtétek eggyel az én legkisebb atyámfiai közül, én velem cselekedtétek meg.” A temetésen sírtak az emberek. Talán nem is az öreg nénit, hanem önmagukat siratták. Minket a nagy világban szétszóródott szegény és árva magyarokat, akik az élet útját is annyira egyedül járjuk és akiket a halálunkban sem ért meg senki sem. Miért van ez igy? Miért nem tudunk segíteni egymáson? Miért nem tudunk összefogni és magyar otthonokat építeni? A kérdéseket agyunkba vágta a hideg ohioi szél, mintha csak gúnyolódott volna velünk, mintha csak segített volna sírni, vagy keserveinket fülünkbe muzsikálni! A FOLYTATÁS: EGY MELEG TAKARÓ. Néhány hónappal később hasonló eset történt. Mintha csak az Úristen szórta volna apró figyelmeztetéseit és Útmutatásait egy szolgájának szívébe és életébe. A gyülekezet lelkésze ismét öreg otthonban látogat. Egy másik öreg néni vívja harcát a halállal. Erdélyből indult el. Csak magyarul tudott, sohasem tanulta meg befogadó hazájának nyelvét. Férjét nem rég vesztette el, gyermekei nem találtak helyet számára otthonaikban. Egyedül van, teljesen egyedül. Még a szobában sincsen társa, de ha volna se tudna beszélni vele. Beletörődött sorsába, készül a halálra. Az ápolónő is megfeledkezett róla. Kinyitotta szobája ablakát, levette róla a takarót és nem tért vissza többé. Már egy órája remeg az ágyon. Néha néha kikiált az ajtón: “Takarót! Takarót!” Senki sem hallja kiáltását. Akik hallják talán azok nem értik és mennek a maguk dolgára. Az érkező lelkész már a folyosón hallja az ismerős hangot, a drága magyar szót: “Takarót! Takarót!” A szoba jobban hasonlít egy jégveremhez, mint egy betegszobához. A lelkész becsukja az ablakot és vigyázva ráteríti a meleg takarót az amúgy is mindig fázó, most pedig félig megfagyott egyháztagjára. “Köszönöm! Tiszteletes úr! Nagyon köszönöm.” Az utón hazafelé a lelkész ismét azon gondolkozik, hogy milyen fájdalmas is a magyar sors. Idegeneké lett a szülőföld, idegen maradt az ország, amelyben élünk, idegenek vesznek körül bennünket. Sokszor nincsen egy szerető szív, amely a szeretetével betakarja a fájdalmainkat, egy vigasztaló szó, amely betakarja a sebeinket, vagy egy szolgáló kéz, amely betakarja az egyedüllétünket. Miért is nem tudjuk egymást betakarni? Mi, akiket az Isten magyarnak teremtett! Mi, akik egy nyelven beszélünk! Mi, akik testvérek vagyunk! Miért? Miért? Miért? AZ ALKALOM: EGY ELADÓ ÉPÜLET. Minden gondolatnak eljön a maga órája. Isten csodálatosan készíti el az Ő terveit. Akinek van füle, az hallja, akinek van szeme az látja, akinek van hite, az végrehajtja az Isten terveit. így történt velünk is. 1971 tavaszán eladásra került egy gyönyörű épület. Egy kis munkával és átalakítással 200 ágyas ápoló és öreg otthon lehetett volna belőle. Az újság nagy cikket írt az épületről. A gyülekezet lelkésze felfigyelt a hírre és két presbiterével megtekintette az eladásra váró épületet. Mindannyiunknak tetszett. Megtudtuk, hogy 1,000,000 dollárért megvehetjük az épületet. További 200,000-ért felszerelhetjük és a magyarság szolgálatába állíthatjuk. Lázas tevékenységbe kezdtünk. Az idő azonban rövid volt. A szükséges pénzt nem tudtuk előkeríteni a kijelölt időn belül. A terv kútba esett. A gondolat azonban végleg testet öltött. A HATÁROZAT: ÉPÍTENI FOGUNK! 1971 nyarán az Akroni Magyar Református Egyház presbitériuma meghallgatta lelkészünk tervét egy 100 személyt befogadó teljesen modern öreg otthon és ápoló otthon megépítéséről az öregedő és beteg
