Magyar Egyház, 1973 (52. évfolyam, 1-12. szám)
1973-10-01 / 10. szám
8 MAGYAR EGYHÁZ Nehéz hinnünk ennek valóságos voltában. De bizonyos tények minket is meggyőznének. Ha például a gyülekezetek titkos szavazatával az egyház felállítana egy rehabilitációs bíróságot, mely felülvizsgálná az elmúlt negyedszázad jogfosztó és kegyetlen egyházi intézkedéseit, és erkölcsi, valamint anyagi elégtételt nyújtana az áldozatoknak és azok családjainak. 6.) De mondhatná valaki, seperjünk a magunk házatáján is. Van itt is mit sepernünk. A szabad világ magyar református egyházainak ma is fontos történelmi szerepét és prófétai szavának hitelességét a jelek szerint nem is annyira külső veszedelem fenyegeti többé, mint belső. A kívülről munkált belső meghasonlás. Gondolunk itt például azokra a lelkésztársainkra, akik átnemgondolt módon s nem mérve fel cselekedetük konzekvenciáit, igénybevették a magyar kormány vendéglátását s egyéb anyagi kedvezményeit a legutóbbi u. n. “anyanyelvi konferencia” vonalán. Pedig annak magyarországi szervezői maguk bevallották, hogy eleddig ez bizonyult a legjobb kapcsolattartási lehetőségnek a külföldi magyarság felé propaganda szempontokból. Ilyesmi a jövőben is kisértésünk lehet. Anyagi vagy presztízs-előnyökért s más hasonló “egy tál lencséért” (amit egyébként az eredeti bibliai szöveg a jákóbi elbeszélésben “veres ételnek” nevez!) könnyelműen eljátszhatjuk itt és az óhazaiak felé az amerikai magyar reformátusság becsületét, hagyományos nemzethűségét és súlytalanná tehetjük testvéri, de ugyanekkor prófétai figyelmeztetéseit az óhaza felé. Ezt elkerülendő s hogy magunkat az ilyen esetektől világosan elhatároljuk, óhazai lelkésztestvéreinktől és gyülekezeteinktől ünnepélyesen bocsánatot kérünk néhány nyilván jóindulatú, de nem eléggé megfontolt lelkésztársunknak az 1973-as anyanyelvi konferencián való megjelenése miatt, amivel akaratlanul is erkölcsi támogatást nyújtottak egy kifejezetten keresztyén-ellenes, totális rendszernek, ignorálva az idekint élő magyarság nemzeti érzéseit és az óhazaiaknak az ezen a téren való fokozott érzékenységét. Befejezésül, ismételten leszögezni kívánjuk, hogy mi magunk is keressük az óhazai reformátussággal kialakítandó jóviszony útját s mindenkire csak megbecsüléssel nézünk, aki ennek érdekében fáradozik, akár innen, akár onnan. Egyetlen feltételünk csupán az, hogy mindez becsületes és tiszta eszközökkel történjék s a teljes egyházi és nemzeti közösség érdekében. Jó az Ige intését komolyan szemünk előtt tartanunk: “Ila pedig küzd is valaki, nem koronáztatik meg, ha nem szabályszerűen küzd”. A REFORMÁCIÓ KEZDETEIRŐL Mikor kezdődött a reformáció Magyarországon? Erre a kérdésre még nehezebb felelni, mint arra, hogy “mikor kezd csírázni a mag?”, mert amikor már látjuk a csírát, nem mag többé, amit látunk, hanem új élő növény. A reformáció időpontját még nehezebb meghatározni, mert láthatatlan szellemi folyamatról van szó. — Ki tudná megmondani, hogy Luther vagy Kálvin mely időpontig volt még katolikus és mikor kezdett reformátorrá válni? A legtekintélyesebb egyháztörténetben, Warga Lajos művében olvashatjuk ezt a kérdéssort, s így folytathatjuk: — S ki tudna válaszolni ugyanezekre a kérdésekre, ha arról a féltucatnyi jeles lelkészről, tanítóról s ki tudja hány diákról, kereskedőről van szó, akik már több mint 450 évvel ezelőtt elvetették a reformáció magját hazánkban? Vagy talán csíráztatták is? Pedig, hogy valahogyan már a reformációhoz tartoztak, afelől bizonyosak lehetünk, hiszen már 1518-ban néhányan vértanúságot is szenvedtek a hitükért. Perényi Imre nádor ugyanis akkor égettette meg a birtokán a reformáció három hívét, Werbőczy István pedig nyolcat sanyargatott meg. Az üldözők jelentéseiből tudjuk, hogy 1522-ben mily sokan olvasták Luther írásait, ugyanis sokfelé kobozták el a reformátor könyveit. 1523-ban meg éppen azért égették meg egyik jeles budai lelkész, Cordatus Konrád szolgáját, a derék Cruss Jánost, mert az urának könyveket hozott Wittenbergből. S utána még néhány könyvárust küldtek máglyára Luther könyveinek terjesztése miatt. Hogy egyre szaporodtak a reformáció hívei, azt onnan is tudjuk, hogy 1521-ben az esztergomi érsek elrendelte több városban Luther tanai kárhoztatásának a kihirdetését. A király pedig szigorú rendeleteket, majd biztosokat küld a városokba s meghagyja, hogy a könyveket nyomozzák ki, az olvasásukat tiltsák meg s a tilalom ellen vétőket fej- és jószágvesztéssel büntessék. Mindezek ellenére 1522-től megkezdődik a diákok vándorlása a német protestáns egyetemekre, hogy a helyszínen merítsenek és igyanak a friss forrásból. Ezek a rendszabályok, üldözések, fej- és jószágvesztéssel való büntetések, máglyára hurcolások, amelyekkel a protestánsokat sújtották, mind a középkori eretnek-törvényeken alapszanak. Még új, rájuk szabott törvénnyel az országgyűlés nem vett róluk tudomást. De nem várat sokáig magára az sem. Éppen 450 éves az idén az 1523-ban Budán tartott országgyűlés 53. cikkelye, amely az első hivatalos tudomásul vétele a magyar reformáció megindulásának. Kegyetlenül kopognak szavai: “A király őfelesége mint katolikus fejedelem, minden lutheránust s azok pártfogóit és követőit, mint nyilvános eretnekeket s a szentséges Szűz Mária ellenségeit tartozik fejük vételével és minden javaik elkobzásával büntetni.” E sok bizonytalankodásból és üldözésből három érdekes megállapítás szűrhető le: 1. Mária királynő, noha Habsburg és katolikus, támogatja a reformációt. 2. II. Lajos király üldöző rendeletéivel nincsenek megelégedve a köznemesek, ezért törvénnyel kötelezik szigorúbb fenyítésekre. 3. A legérdekesebb, hogy mindig csak lutheránusokról beszélnek, pedig a hazai reformáció első kiemelkedő alakja, Gryneus Simon, Kálvin barátja volt. Bottyán János Reformátusok Lapja
