Magyar Egyház, 1972 (51. évfolyam, 1-12. szám)
1972-12-01 / 12. szám
MAGYAR EGYHÁZ 5 KARÁCSONYI CSODA Az egész esztendő a csapások esztendeje volt Balogh Jánosék számára. Márciusban meghalt a Nagymama, júniusban jég verte el a termés nagy részét, szeptemberben sorra pusztultak el az állatok az adóval amúgy is halálra terhelt kis gazdaságban. Október elején beteg lett Jancsika, a család egyetlen gyermeke és reménysége. Novemberben az orvos bejelentette, hogy a gyermeknek csak hetei vannak hátra. Az elkeseredett szülők szinte versenyt futottak a halállal, orvostól orvosig vitték a gyermeket, de biztatást sehol sem kaptak. “Valami furcsa betegség” — mondogatták az orvosok — “Nem ismerjük, nem tudjuk gyógyítani.” December közepétől kezdve a gyermek állandóan félrebeszélt és lázát már az orvosságok sem tudták csillapítani. A szülők felváltva keseregtek a betegágynál, házuk a teljes reménytelenség otthonává vált. Karácsony előtt néhány nappal elárverezték az egykori büszke gazdaság utolsó két lovát, Szürkét és Pajtást és a hatóságok teljes vagyon elkobzással fenyegették meg Balogh Jánost. De Balogh János ezzel már nem is nagyon törődött. Csak Jancsikát látta, a lassan, de biztosan elsorvadó gyermeket, akiben önmagát látta meghalni és a jövendőt vélte eltemetni. A Balogh tanyára ráült a félelem és a reménytelenség, a halálnak a félelme és az életnek a reménytelensége. A szomszédok és ismerősök is csak félve nyitották meg néhanéha a tanyai ház ajtaját, attól félve, hogy egy nap a mozdulatlan gyermek mellett ott találják majd annak apját és anyját is — élettelenül a betegszoba padlóján. Ilyen körülmények között köszöntött be Karácsony szent estéje a Balogh házba. Karácsonyfa nem volt, hiszen kinek is állították volna? Ajándékra nem jutott pénz, de ha jutott volna sem okozott volna örömöt senkinek. Baloghné fáradtan, összetörtén, kisírt szemekkel készítette a szegényes karácsonyi vacsorát férje és önmaga számára. Jancsika már régen csak tejen élt, de abból is egyre kevesebbet lehetett belebeszélni. Az ajtó előtt csikorgó csizmák toporzékolása hallatszott. Az esti istentiszteletre igyekvő szomszédok álltak meg egy pillanatra, hogy megnézzék Jancsikát. A gyermek teste szinte éget a forróságtól, szemei tűzben csillogtak, homloka égetett. “Boldog karácsonyt” — köszöntötte a háziakat a szomszédasszony, de azután mindjárt a szájához kapott, mert maga is érezte, hogy szavai úgy hallatszanak a betegszobában, mintha valaki gúnyolódni kezdene egy temetésen, vagy kacagni egy halott koporsója mellett a kriptában. “Nincsen nekünk karácsonyunk” — mormogta maga elé Balogh János. “Hiába minden, itt már semmi sem segít” sírt fel hangosan Baloghné. Balog János hirtelen kituszkolta a síró asszonyt a betegszobából, a szomszédok velük mentek. “Most már nem sok van hátra” — mondta fásultan a házigazda. “Ne zavarják a gyermek utolsó perceit.” Baloghné újra zokogni kezdett. A vendégek készülődni kezdtek, érezték, hogy útban vannak. “Mennünk kell, mert elkésünk az istentiszteletről.” Baloghné hirtelen abbahagyta a sírást, urára nézett és csendesen kérdezte: “Elmehetek a templomba?” A válasz rövid volt, engedékeny és lemondó: “Miért ne, úgy sem segít itt már semmi sem.” Baloghné visszament a betegszobába, megcsókolta gyermeke forró homlokát, magára kapta téli nagykendőjét és vissza jött a konyhába. “Vigyázzon Jancsikára” — szólt oda egy búcsúcsók közben férjének. Balogh János összerázkódott: “Ö rá már csak az Isten vigyáz, vagy talán már Ó sem.” A templomban már alig volt hely, amikor Baloghné és szomszédai megérkeztek. Összesereglett az egész gyülekezet. Ezúttal eljöttek azok is, akik egy évben csak egyszer lépték át a templom küszöbét. Reménykedni jöttek és vigasztalódni. Elfelejteni a mát és bele temetkezni a tegnap emlékeibe. Eljöttek örömdalokat énekelni, hogy ne legyen idejük rágondolni a saját szomorúságukra. A lelkész hatalmas erővel hirdette a karácsonyi evangéliumot. Arról beszélt, hogy az emberi élet sötétségébe és reménytelenségébe, a halál völgyébe küldte el Isten az Ő egyszülött Fiát, az Űr Jézus Krisztust a mi megmentésünkre. Azért, hogy a halál átkától és a megsemmisülés félelmétől megszabadítson. “Amikor az emberi reménység véget ér, akkor avatkozik be az Isten az emberiség életébe és az egyéni életekbe egyaránt.” — mondotta a lelkész. “A karácsonyi üzenet lényege az, hogy NE FÉLJETEK, mert veletek van az Isten az Űr Jézus Krisztusban!” Baloghné sokat szenvedett szívébe belemarkolt az ige. Agyában egymást kergették a gondolatok. Az Isten azt üzeni, hogy ne féljetek! Ez az üzenet nekem is szól! Az én fiamnak is szól! Istenem hallgasd meg az én imádságomat! Gyógyítsd meg az én gyermekemet! Tudom, hogy ez lehetetlennek tűnik nekem az embernek, de tudom és hiszem, hogy számodra minden lehetséges! Baloghné már csak testben volt jelen az istentiszteleten. Gondolatban az Isten színe előtt járt és hitével harcolt gyermekéért! Szája pedig szinte gépiesen ismételgette: Ne féljetek! Ne féljetek! Ne féljetek! Szomszédai szánalmas pillantásokat vetettek a szinte magán kívül levő asszonyra. A templompadokban egymásnak suttogták az emberek: “Ügy látszik megzavarodik szegény! Nem is csoda, ennyi csapást nem bírhat ki egy ember!” Az istentisztelet ideje alatt apa és fia együtt szenvedtek a Balogh tanya betegszobájában. A fiú a láztól és betegségtől, az apa a félelemtől és reménytelenségtől szenvedett. Jancsika lázasan hánykolódott és időnként vizet kért. Az apa hideg vizes ruhákat cserélt a gyermek homlokán, hogy enyhítse a láz szinte kibírhatatlan forróságát. Egyszerre megszólalt Jancsika: “Édesapám! Az angyalok énekelnek!” Az apa ráhagyta a gyermekre: “Igen fiam, az angyalok énekelnek.” A gyermek folytatta: “Engem is hívnak! Megyek velük énekelni!” Az apa megrettent. Ügy látszik itt van a vég — gondolta. Hirtelen térdrerogyott a betegágy mellett és hangosan imádkozni kezdett: “Uram! Ne hagyj el bennünket! Uram! Néked adom mindenem, amim van, csak tartsd meg a gyermekemet!” Az imádság sírásban folytatódott. Hirtelen karácsonyi ének dallama szűrődött be az ablakon. “Örömdalok hangozzanak világszerte széjjel Bethlehemben Üdvözítőnk született ma éjjel. ..” Majd: “Krisztus Urunknak áldott születésén Angyali verset mondjunk szent ünnepén. . Az apa mégjobban megrettent. Azt hitte, hogy most már Ő is hallja gyermeke képzelődését. Kinyitotta szemét. Fényeket és alakokat látott mozogni az ablak alatt. Hirtelen ráébredt arra, hogy betlehemesek énekelnek odakint.
