Magyar Egyház, 1972 (51. évfolyam, 1-12. szám)
1972-10-01 / 10. szám
MAGYAR EGYHÁZ 5 Személyes tapasztalatom, hogy amikor mertem alkalmazni az egyházfegyelem csodálatos isteni ajándékát — tekintet nélkül a várható emberi hatásokra és következményekre — akkor mindig megáldotta munkámat, megsokszorozta hitemet és megerősítette gyülekezetemet az Isten. A mai zűrzavaros és szabadosságra törő világban csak akkor maradhat meg az egyház, ha az egyház Isten egyháza, csak akkor maradhatnak meg a gyülekezetek, ha követik az Úr Jézus Krisztus tanítását mindenkor mindenben. Emlékezzünk Kálvin János klasszikus mondására : “Ha valaki azt gondolja, hogy az egyház életben maradhat egyházi fegyelem nélkül, akkor végzetesen téved. Dömötör Tibor Visszatekintés Latinamerika felé Augusztus 28-án este kelt szárnyra velünk a repülőgép Buenos Airesből, hogy áthozzon az északi féltekére. Egyik magyar ekklézsiából a másikba. Kicsi lett a világ, vagy mi magyarok szóródtunk úgy szét, hogy mindenütt otthon vagyunk, Délamerikában éppenúgy mint Északon, Európában ugyanúgy mint Ausztráliában vagy Délafrikában. 8 évi argentínai szolgálat után egészségi problémák indítottak útnak bennünket, hogy a Buenos Aires-i Magyar Református Egyházból a Kanada-i Windsor Magyar Református Egyházába menjünk át folytatni szolgálatunkat, melynek változatlan parancsa — “Viseljetek gondot magatokra és az egész nyájra, melyben a Szentlélek titeket vigyázókká tett... A nagy magyar diaszpórának vagyunk a pásztorai. Ha tetszett az Úristennek, hogy igy mentse a magyar népet, hogy hatalmas tömegeit a világba kihelyezze -— alig van értelme keseregnünk azon, hogy miért vagyunk szétszórva. Annál inkábh van értelme azt keresnünk, hogy “miképpen őrizhetjük meg azt a népet, amelyik igy szétszóródva a nagyvilágban sem felejti el nyelvét, származását, lelki örökségét, élete mélyrefúródott gyökereit. A magyar diaszpóra legerősebb törzse ide Északamerikába és Kanadába plántálódott. Itt találta meg emberi, társadalmi feltételekben még gazdagabban, amit otthon elveszített. Emberi jogokat, életlehetőséget, jövendőt. Ez a bibliás gyökerű kontinens jó termőtalaj már több mint száz éve vándorbotot kézbevevő magyar tömegeknek. Új életük kibontakozhatott itt. Más világ. 1964-ben sorsunkat — életünket mentve, turistaként kijutva hazánkból 20 évi belső száműzetés és 4 évi kemény ipari munkás sors után — a határ vasfüggönyéig súlyos szorongással vártuk a pillanatot, hogy a gondolatot is számonkérő rendszer megkérdezi — hova indultunk? A lelket is vámoló erőszaknak ez a fenyegetése százmilliók naponkénti gyötrelme. 1972. augusztus 29-én New York repülőterén az ismeretlen vámtisztviselő fél perc alatt intézte el dolgunkat arra az egyetlen mondatra, hogy az egyház szolgája vagyok, egyházi konferenciára jöttem, utón vagyok új ekklézsiám felé. Csomagom sem érdekelte, pedig Délamerikából jöttem s onnan sokszor bomba, kábítószer utazik errefelé. Egy hete járom a városokat, a vidéket és nincs semmi személyi okmány a zsebemben, mert az fölösleges. Senki sem áll elém lelket vámoló szóval, ki vagyok, mit akarok, hová megyek? Vájjon ki az az egyházi ember, akinek ilyen könnyű átjönnie a vasfüggöny vámján. Csak az, aki moszkvai csomaggal, tehát propaganda küldetéssel jön, akkor is ha szépen csomagolt egyházi szólamokat és teológiai érveket hoz is, hamis bizonyságot arról, hogy szabadon dicsérheti Istenét a magyar. A lelkek vámolása — ez az igazi választófal, amelyen nincs átjárás. Ez az igazi külömbség a két világ között. Ott az életet a tömegek számára még a gondolatban is kimérő erőszak, itt az embert emberré tevő szabadság. A magyar diaszpóra vándorai, akiknek sorsában Mikes szava nem felejtődhet, hogy “úgy szeretem Rodostót, hogy sohasem felejtem Zágont” — ebben találnak itt új életet, hogy vámolatlan lélekkel találják meg és építhetik sorsukat. Argentina, Brazília, Uruguay és egész Latinamerika sokszázezres magyar szórványa felé nézek vissza nyugtalan érzéssel és látom innen messziről a Chaco-i magyarokat, akik a végtelen pampán küzdenek a szárazsággal és a még gonoszabb kereskedelemmel, amely munkájuk gyümölcsét nem hagyja kezükben. Buenos Aires sok kismagyarjára gondolok akiknek a naponként felfelé szökő infláció teszi verejtékes keresetét semmivé, nyugdíjasokra, akiknek minimumra szabott nyugdijára évekig kell várnia. Az a nyugtalanság feszeng bennem, hogy a lelkeket is megvámoló világ az elesett és segítséget váró tömegekre a paradicsomot ígérés szép szavával csempészi reá a kommunista világ lelkeket is vámoló hazugságát. Biztató csak az, hogy a Dél-keresztje csillagképének is Ura a bethlehemi csillag Ura. \ ámulat lan lélekkel ezt üzenem szétszórt magyaroknak és ezt köszönöm a szabad kontinensnek 1972 augusztusának utolsó napjaiban. Szabó Imre
