Magyar Egyház, 1971 (50. évfolyam, 1-12. szám)
1971-04-01 / 4. szám
MAGYAR EGYHÁZ 7 A magyar könyv ügyében Szeretnék valakit bemutatni az amerikai magyar reformátusoknak. Püski Sándornak hívják. S aki hallja majd, mily szép ízesen ejti a magyar szót, talán kitalálja, hogy alföldi emberrel beszél. Békés környékivel. S aki figyeli nyugodt arcában nyugodt kék szemét, csöndesen magyarázgató beszédét, higgadtságát és szerénységét, talán azt is megállapítja magában, hogy rendes emberrel van dolga. De azt ma már kevesen tudhatják, hogy nevéhez a két háború közti magyar történelem egy darabkája fűződik. De ehhez vissza kell lapoznunk néhány évtizedet az oly vad fordulatokkal kanyargó magyar időben. A harmincas évek elején kezdte hallatni szavát a magyar irodalom egy új nemzedéke, melynek tagjai azidőtájt lépték át harmincadik életévüket. Akkor senki sem tudta, hogy irodalmunk egy új korszakát nyitják meg, melyet azóta az irodalomtörténet a népi irodalom korszakának könyvel el. Alkotásainak súlyát és gazdagságát tekintve, egész történelmünkben csak a Nyugat-nemzedék és a múlt századi nagy reformkor írói vetekszenek vele. Miért nevezte magát népinek ez az az író-nemzedék? Ennek akkor több oka is volt. Tagjai közt akadtak olyanok — hogy neveket is mondjunk: Sinka István, Szabó Pál és Veres Péter — akik egyenest a népből, faluról és a pusztáról jöttek, a társadalmi felemelkedés, az iskolai képzettség lépcsői nélkül; csupán tollúk, tehetségük puszta ereje emelte őket az irodalomba. Ezek ezért nevezték magukat népinek. Voltak olyanok is, akik szintén innen, a magyar társadalom mélyén élő népből származtak, de megjárták a korszerűbb tudást nyújtó magasabb iskolákat és a szélesebb látókörre nevelő nagyvilágot is. Például Erdélyi József, Illyés Gyula és Tamási Áron. Ezek azért hivták magukat népinek, mert nem akarták elfelejteni, honnan indultak. Volt még egy harmadik ág is — legkiválóbb képviselői Féja Géza, Kodolányi János és Németh László — mely a középosztályi értelmiségből eredt. Ez lelkiismeretével és szolidaritásával húzott a néphez. Lényegileg ez — a néppel való szolidaritás — képezte a közös szálat, mely ezt az új írói nemzedéket összefogta. Ahhoz, hogy az új irodalom — s vele az új lelkűiét és szellemiség — terjedhessen, minden lépésért meg kellett küzdeni. E küzdelemben volt komoly része — nyugodtan mondhatjuk: történelmi szerepe — Püski Sándornak. Maga is mint parasztszülők származéka került Budapestre a harmincas évek elején — jogot végzett —, s itt határozta el, hogy könyvkiadót alapít a népi írók munkáinak kiadására és terjesztésére. Fillér nélkül kezdte, az első könyveket hitelbe nyomatta ki. Józan emberi számítás szerint meg kellett volna buknia. Mégsem bukott meg, szívós munka, sok áldozat és kitartás lábon tartotta vállalkozását, a Magyar Élet Kiadót. Ma már történelmi nevezetességű művek láttak az ő kiadásában napvilágot. A többi közt: Szabó Dezső háromkötetes Az egész látóhatárja, Németh László hatkötetes A minőség forradalma és Féja Géza háromkötetes magyar irodalomtörténete. Itt jelent meg Veres Péter jóformán minden munkája is. Sinkáé is és még sok másé. Jórészben olyan művek, melyek más kiadónál — épp tartalmuk miatt — sohasem juthattak volna nyomdafestékhez. Hat év alatt, 1945.-ig majdnem száz mű jelent meg tizenöt-húsz írótól. Püski Sándor maga nem volt író, de munkájával beírta nevét a magyar irodalom történetébe. Amit tett, fölér egy jelentős írói életművel. 1945 után lehetetlenné vált, hogy Püski Sándor folytassa könyvkiadói és terjesztői munkáját. Jórészt kétkezi munkával — kerámia égetéssel — tartotta el magát és népes családját. Az ötvenhatos forradalom következményeként két fia nyugatra menekült, ma mind a kettő az Egyesült Államokban él. Magát Püskit 1956 után néhány évvel, összeesküvés cimén, letartóztatták, börtönt ült, s csak az 1963-as amnesztia rendelet révén került szabad lábra. Most feleségével együtt az Egyesült Államokba jött, hogy itt folytassa régi munkáját: jó magyar könyvet akar terjeszteni. Az élő magyar irodalom javát, épp úgy mint a múltbeliét. Manapság köztünk sok szó esik anyanyelvűnk megőrzéséről. De van-e bármi is, ami tisztábban őrzi nyelvünket, mint a jó magyar könyv? Büszkék vagyunk magyarságunkra, de nem lesz-é hazafiságunk üres szónoklat, ha eszmélettel nem onnan töltekezünk fel, ahová ezt történelmünk a legtöményebben tárolta: irodalmunkból? De igyekezete hiábavaló marad nélkülünk: érdeklődésünk és segítségünk nélkül. Hogy Püski oly sikeresen szolgálhatta a magyar irodalom ügyét a harmincas és a negyvenes években, nem kizárólag rajta fordult meg. Része volt benne sok-sok diáknak, értelmiséginek, magát művelő munkásnak és parasztifjúnak; és köztük sok református papnak. Belőlük, gondolkozó magyarokból, állt össze az új irodalom új közönsége. Most is a mi érdeklődésünkre, a jó ügyet szolgáló segítségünkre van szüksége. Gombos Gyula
