Magyar Egyház, 1971 (50. évfolyam, 1-12. szám)
1971-04-01 / 4. szám
MAGYAR EGYHÁZ 5 kiállásban látom a garanciát arra, hogy az emberi jogokat tiszteletben tartsák itt és mindenütt a világon!” A felvétel egy halk hangú,.angolul beszélő idegen szavaival végződik, aki ezeket mondja: “Ezt a felvételt nehéz fogolytábori körülmények között készítettük. Egy házilag előállított, primitív magnetofon készüléken vettük fel s ezért helyenként alig hallható. Ez az első eset a történelem folyamán, hogy egy fogoly hangja hallható egy szovjet táborból, a külvilágban is.” Yakir Péter nyiltan megmondotta, hogy az ellenállók tisztában vannak azzal, hogy börtön várja őket azért, mivel egy nyugati riporternek elmondják véleményüket. “Minket, akik részt vettünk a tiltakozási mozgalomban, úgyis letartóztatnak, — mondotta Yakir. —• Ez azonban nem a legfőbb ok, hanem az, hogy a hatalmon levők nem szeretik, ha valaki bírálja őket. Mi azonban már nem visszakozhatunk. Ha mi nem csináljuk ezt, akkor mások tiltakoznak a jelenlegi dolgok ellen. Már sokan vagyunk, sok fiatal és önálló gondolkodású egyén állítja azt a Szovjetunióban, hogy nem lehet a régi eszközökkel folytatni a dolgokat. Megverhetnek, megölhetnek bennünket, de a nép csak azért is másként fog gondolkodni. Milliószámra pusztították eddig a népet és senki se tudott róla. Most azonban minden letartóztatást hírül akarunk adni a világnak. Azt tartjuk legfontosabb feladatunknak, hogy ezekről a törvénytelen dolgokról és visszaélésekről hírt adjunk a külföldnek is.” Bukovsky Vladimírnak, a három közül a legfiatalabbnak, az a véleménye, hogy “elsősorban a félelem ellen kell harcolni.” Leírja azt a félelmet, amit Sztálin hozott létre és aminek a következménye még ma is a diktatúra és elnyomás. “Ebben a félelem elleni küzdelemben a legfontosabb az egyéni bátorság és ez az, amit mi is képviselni akarunk a nép előtt. Én még életben vagyok és tudok mozogni. Ez nagyon fontos, mert azt bizonyítja, hogy lehet és kell harcolni.” Nem változott a véleménye Bukovsky, elbeszélve helyzetét Moszkvában a börtönből való szabadulása után, így nyilatkozik: ‘1970 januárjában szabadultam, de a börtön nem változtatta meg a véleményemet és nem akadályoz meg abban, hogy tovább folytassam a küzdelmet. Ma is azt teszem, amit letartóztásom előtt tettem s éppen azért el vagyok készülve arra, hogy újra letartóztatnak. Lefoghatnak azért, mert külföldi újságírókkal tárgyalok, tiltott írásokat osztogatok, terjesztek, vagy bármi másért. Az mellékes, hogy milyen “bizonyítékot” talál a hatóság a letartóztatásra. A börtönben az a közmondás járja, hogy ha már megvan az emberük, akkor találnak okot is a büntetésre. Én tudom, hogy állandóan figyelnek, lehallgatják a telefonbeszélgetéseimet s megnehezítik az életemet: nem kapok megfelelő munkát, mert a munkalapomon ott van a jelzés, hogy börtönben voltam.” Bukovsky azokat az élményeit is elmondja, amelyeket a börtön elmegyógyintézetében tapasztalt. Felfedezte, hogy oda nemcsak olyanokat visznek, akik politikailag megbízhatatlanok, hanem olyanokat is, akiket egyszerűen el akarnak különíteni a társadalomtól. A sok épelméjű fogoly között találkozott egy francia kommunistával, aki azért ment a Szovjetunióba, hogy személyesen és első kézből győződjön meg a komunizmus “jóságá”-ról. Mivel a munkabért nagyon alacsonynak találta, sztrájkot szervezett a munkások között. Ezért letartóztatták és elmebetegnek nyilvánították. A jobb élet Az elmegyógyintézetben nem tudta megérteni azt, hogy miként tehetnek ilyesmit a kommunisták? Neki ugyanis az volt a nézete, hogy a küzdelem “a jobb életért” része a kommunista mozgalomnak. Mielőtt kiszabadult, csaknem valóban elvesztette elméjének az épségét a kínzások követketében. Bukovsky szerint a leggyakoribb büntetési mód az elmegyógyintézetben a kábítószer alkalmazása. Elég az, ha csak durván beszél valaki az orvossal és mindjárt beadnak neki egy szulfazint, amitől olyan magas lázat kap, hogy nem tud lábraállni. A másik, a nyugaton is ismeretes kábítószer, amit alkalmaznak, az aminozine. Ettől napokig alszik az elítélt. Néha az úgynevezett “göngyölést” alkalmazzák, ami abból áll, hogy az áldozatot vizes vászonlepedőbe csavarják, amely száradáskor összehúzódik és irtózatos fájdalmat okoz a begöngyöltnek. Amalrik Andrei-től is megkérdezték, hogy mi a véleménye arról, hogy a kormány az elmegyógyintézetet használja az ellenségeitől való megszabadulásra? “Azt hiszem, hogy ez a legundorítóbb dolog, amit a kormány tehet. Ugyanakkor világos, hogy az a legbiztosabb jele a kommunista ideológia bukásának, ha ellenfeleit őrültnek kell nyilvánítania.” — Szerinte azonban a nép felelős azért, hogy megtűri ezt a kormányrendszert maga fölött, mert, mint mondotta: “semmiféle kormány nem maradhat fenn, ha nincsenek támogatói. Ha nem akarjuk tovább tűrni magunk fölött az erőszak uralmát, akkor mindnyájunknak harcolni kell ellene s nem csak mondogatni, hogy milyen rossz a rendszer. A kormány romlottsága nem
