Magyar Egyház, 1970 (49. évfolyam, 1-12. szám)
1970-05-01 / 5. szám
6 MAGYAR EGYHÁZ belől, ha mi fogyatkozást láttának, addig onnan el nem mentenek, mig szerével meg nem éppöjtették... S az ország szellemi-lelki fundamentoma az egyház lett: magyarok megtartásáé; jövendő századok szellemének éltetője-ihletője; létcéljainak magosítója; az egyes, a személyes ember lelkesítője, az örökélet hitére megnyitója... Ilyennek maradnia: majd ezerévig volt szabad... * Olasz, német, szláv lovagokat, papokat, iparosokat telepített a király az ő országába, és kinek-kinek meghagyta saját szokásai szerinti a saját nyelvében való életet. S e-mai szóval-kisebbségi politikája századokra tette hagyományossá az országba telepedett idegenek területi és kulturális autonómiáját, éppen azt, amiben viszont magyar egyházi és világi fejedelmek nem részesültek. A nemzet-politikusnak ugyanez a szellem sugallotta: fiának, Imrének intelmezett elvét is: a soknyelvűség fenntartó erő! Befelé az építőképesség gyarapodása, kifelé a szomszédos népekkel való érintkezés békéltetős könnyebbsége. E népi sokféleség-színüség egységbe-harmonizálása a király feladata lett, eleven-látható jelképe pedig századokra a királyi korona... Királykortársainál sokkal műveltebb. írástudása latinul tudás, s így valójában ő a tágabbértelmü latinitásnak is meggyökereztetője-kiárasztója, keresztyén kultúrának hatalmasarányú ihletője. A latinitás szellemének ereje mélyen behatol még történelmünk 19. századába is. El addig a művelt magyarok második “anyanyelve” a szellemi Nyugathoz tartozás beszédes bizonysága: a latin. De még latin nyelv “holttá” nyilvánítása után is tovább él mind a francia, mind az olasz latinitás hatásaiban, nyelvünkben való latinszó-meghonosodásokon, szókincsbeli gazdagodásunkon túl is. .. o Amikor-szerzetesünk tudósítása szerint — a szent király halálra nehezödék, belhivatá az egyházi és világi urakat, s utolsó testamentom szerént kéré és intő őket, az szent keresztény hitöt el ne hadnák, isteni s egymáshoz való szeretetben állhatatosak lennének, ez szegény keresztény országot ellenségtül ótalmaznák... Ezután az erek bódogságra viteték Krisztus sziletinek utána mikor imának ezerharmincnyolc esztendőkben (talán 68 évesen 41 évi uralkodás után). És Magyarországban akkor három esztendéeg minden rendbelieknek hegediilést, dobolást, sípolást, táncot megtiltottak lenni... És az Istentszeretés szentistváni testálásának csaknem ezeréves foganatja lett, persze abban az országban, melyet még ő épített...! Trombitás Dezső: A temetési beszéd mint evangélium Tatabányai lelkészkedésem idején történt, hogy temetést jelentettek és a hozzátartozók elmondták a haláleset körülményeit. Egy csallóközi magyar meglátogatta a bányászbarátját és együtt vadászni mentek. A vadászaton hogyan-hogyanse, a csallóközi magyar agyonlőtte a barátját, volt katonapajtását. Mondani sem kell, óriási volt a részvét. A “gyilkos”, aki letartóztatva, börtönben ült, majd beleőrült az önvádba. Sok “nehéz” temetésem volt, de ennyire tanácstalanul nem lapoztam a Bibliámat, hogy mit válasszak temetési beszédem textusául. A Mózes ötödik könyve, 19. részét választottam, ahol az úgynevezett menedékvárosokról van szó. “Aki például elmegy az ő felebarátjával az erdőre fát vágni, és meglódul a keze a fejszével, hogy levágja a fát, és leesik a vas a nyeléről, és úgy találja az ő felebarátját, hogy az meghal: az ilyen meneküljön e városok egyikébe, hogy élve maradjon” (19:5). Beszédemben elmagyaráztam, hogy a menedékvárosokat azok számára alapították, “aki nem szándékosan öli meg az ő felebarátját, és nem gyűlöli vala azt azelőtt” (19:4). És azzal fejeztem be a vígasztalásnak szánt fejtegetésemet, hogy számunkra, keresztyének számára Jézus vére az elfedező, bűneinket feloldó menedék és hogy nem kétséges, hogy Isten nem tekinti gyilkosságnak a tragikus szerencsétlenséget. Két nap múlva levelet kézbesített a posta. Ceruzával írva, aláírás nélkül az állt a levélben: “Ha kiszabadulok, az első dolgom lesz, hogy magát megölöm, mert a temetésen azt prédikálta, hogy én szándékosan öltem meg a barátomat”. Hogy kínos heteim voltak, azt mondanom sem kell. Mindenesetre életben maradtam, mert a csallóközi magyar nem jelentkezett. A történettel azt akarom szemléltetni, hogy még a legjobb indúlattal és vigasztaló szándékkal elmondott temetési beszédbe is beleköthetnek, különösen, ha az érdekeltek azt hallják ki abból, amit ők akarnak. Vannak lelkipásztorok, akik úgy kerülik meg a veszélyes helyzeteket, hogy “halottakról semmit vagy jót”-alapon szentté avatják a megboldogultat; ami szép, jó és nemes tulajdonság feltételezhető egy emberről, azt mind koszorúba kötik és a fejfájára akasztják. Ismertem lelkészt, akit messze földre meghívtak temetési szolgálatra, mert olyan búcsúztatót senki nem tudott mondani mint ő. “Egy szem sem maradt szárazon”, — a szólásmondás az ő esetében igaz volt. És nem egyszer megtörtént, hogy a temetés után a gyászoló férj megliatottan szorongatta a nagytiszteletű úr kezét, mondván, hogy “nem is tudtam, hogy ilyen drága, jó feleségem volt”. Az asszonyról t. i. köztudomású volt, hogy életében egy hárpia volt. Vagy fordítva: a részeges, családjával szemben go-
