Magyar Egyház, 1970 (49. évfolyam, 1-12. szám)
1970-01-01 / 1. szám
MAGYAR EGYHÁZ 9 például a Chako államban csodálatosan feltörő ötezres farmer magyarság támogatására siet nem leereszkedő, atyáskodó vállveregetéssel, hanem tettetés nélküli testvéri kézfogással. A chakoi gyapottermelő magyar farmer csoport az argentínai s általában a délamerikai egyetemes magyar életnek éppolyan sziklaoszlopává válhat, mint az eredetileg hasonló hátterű s ma már gazdaságilag is vezető réteggé lett kanadai-ontarioi dohányvidék magyarsága. Ahogy a buenos airesi gyülekezet presbitériumát megismertem, nincs kétségem felőle, hogy fajtánk ügyének szolgálatában nem fog híjjával találtatni. A gazdasági helyzet, az egy Venezuelát kivéve, amelyiknek a valutája jó, egész Dél-Amerikában labilis. A szabad pályákon levők elég jól keresnek, de mások gyengén. A déli testvér-földrészen a forradalom életforma. Demokrácia olyan értelemben, mint Északon, nincs s valószínűleg nem is tudnának vele mit kezdeni. Az elfogadott “kormányzási forma” a diktatúra, “polgári” vagy katonai kiadásban. A kettő között annyi a különbség, hogy a katonai diktatúrában állítólag kevesebb a korrupció, mint a polgáriban s az előbbi jóval konzervatívabb, mint az utóbbi. Amit a déli földrész javára kell írni, az a faji megkülönböztetés, a szegregáció teljes hiánya. A színesbőrű ember egyszerűen nem érzi, hogy ő nem fehár, a fehér pedig ezt a világ legtermészetesebb dolgának tartja. A négerben, a meszticben, a mulattóban még csak árnyéka sincs meg annak az alsóbbrendűségi érzésnek, amely az Egyesült Államokban élőkben megvan s amit fekete polgártársaink azzal akarnak maguk előtt is palástolni, hogy véres, romboló zendüléseket rendeznek. Ha valamit az Egyesült Államok népének meg kell tanúlnia, és pedig nagyon hamar, az a délamerikai példa: a különböző színű, kultúrális hátterű emberek egymás megbecsülésében, közösségben való élni tudása. A délamerikai magyarságra visszatérve, az éppúgy testvér, sőt barát nélküli, mint az északamerikai. A régi Magyarország nemzetiségei közül nekünk ugyan a húszas évek elejéig még volt némi kapcsolatunk a tótokkal (főkép a reformátusokkal és római kathólikusokkal), a ruthénekkel, a lutheránus vendekkel s itt-ott még a románokkal is, a zsidókkal pedig egészen a hitleri időkig. A nemzetiségek közül ma már csak a vendekkel érintkezünk, az összes többi csoportok elváltak tőlünk. Dél- Amerikában a magyarság, mert hiszen az ottani bevándorlás jóval fiatalabb, mint a miénk (amely 1849-re megy vissza), kezdettől árva volt. Mivel Közép-Európában a néprajzi térképen ma már úgy sem lehet változtatni (legfeljebb a mi kárunkra), nem volna-é Isten szerint való dolog kapcsolatot keresni és találni a régi közös hazából kiszármazott másnyelvű csoportokkal?! Az ézsaiási maradék Egyébként a délamerikai — s amennyire ösmerem, a nyugateurópai, délafrikai s ausztráliai — magyarságra ugyanaz a szabály áll, mint az északamerikaira. Az ézsaiási maradék, az élet, a megmaradás hordozója délen is (és mindenütt másütt) az a tíz, vagy tizenkét százalék, mint nálunk: a magyar lelkiséggel a történelem folyamán kapcsolatot talált keresztyén felekezetekbe (római és görög kathólikus, református, evangélikus, baptista) úgy-ahogy beágyazódott kb. tizenkillenc-húszezer, a Lajtán innen öt földrészt s huszonhat országot számítva kb. százhetvenötezer lélek. A vezető réteg ebben is a magyar reformátusság, amely országhatárokon feliüli összefogásával (Dél-Amerikai Magyar Református Egyház) a többi hasonló szétszórtság számára példát statuált. Különben Dél-Amerika és általában a többi földrész magyar diaszpórái az északamerikai (egyesült államokbeli és kanadai) magyarságtól várják az irányítást és segítséget. Mivel számot, anyagi és szellemi erőt tekintve ez a csoport (Amerikában egymillió, Kanadában százezer!) a legjelentősebb, a váradailom magától értetődő. Baptista atyánkfiái ezt kezdettől tudták. Bár számuk, Kanadát is beleértve, aligha lehet több mint négyezer, nemcsak saját hittestvéreiket segítik, hanem erőteljes külmissziói munkájuk is van. Az evangélikusok szintén nincsenek magukra hagyva. Ha az aránylag kevés magyar hátterű északi evangélikusság nem is nagyon tudja támogatni őket, annál erőteljesebben karolta fel ügyüket az amerikai nagy lutheránus közösség. Ami az anyagi támogatást illeti, ebből eddig aránylag legkevesebb a reformátusságnak jutott. A második háború előtt a dél-amerikai munkát a Magyarországi Református Egyház segítette s ezt a háború alatt, erejéhez mérten, az akkori Független Amerikai Magyar Református Egyház folytatta. A háború után Argentína és Uruguay támogatását a United Church of Christ, Brazíliáét pedig a Presbitériánus Egyház vette át. Nem lehetünk elég hálásak ennek a két testvéregyháztestnek azért az önzetlen segítségért, amit nyújtottak. A United Church of Christ hathatós gyámolítása nélkül ma nem volna templomunk sem Argentínában, sem Uruguayban, mint ahogy nem volnának ott lelkipásztoraink sem. Hasonlóképen elsorvadt volna a brazíliai munka is, ha azt a Presbitériánus Egyház a “One Great Hour of Sharing” alapból nem szubvencionálta volna. Hogy tőlünk, az északamerikai erősebb testvérektől is ment némi segítség, mint ahogy pl. legutóbb elösmerésre méltó mértékben történt ez Uruguay esetében, tény, áldott tény; de több és rendszeresebb lehetett volna, mint ahogy — hacsak nem akarunk súlyos ítélet alá esni — a közvetlen előttünk álló jövőben kell is. A két nagy amerikai egyháztest támogatásának mértékét évek óta csökkenti s az a közeljövőben megszűnik. A segítés gondja így teljes mértékben ránk hárul. A támogatást elméletileg játszva elvégezhetnénk. Annak, hogy polarizáltságunk megszűnjék, csoportjaink összefogjanak, sőt szervzetileg is egyesüljenek, illetve egyesülhessenek: ma már semmi akadálya sincs. Körülményeinkkel ösmerős gondolkozó ember előtt ezt nem kell magyarázni. De ha gyarlóságunkat még mindig nem tudnánk legyőzni és pusztán emiatt nem volnánk hajlandók kezet fogni, a magunk háza népének gondját közösen felvenni: diaszpóráink, szétszórtságban élő hittestvéreiník globális méretű támogatásának van egy másik azonnal megvalósítható módja, amire a Tóth Tibor esperes vezetése alatti Detroit-Allen Park-i gyülekezet adott ragyogó példát az argentiniai buenos airesi gyülekezet testvérré fogadása által. A buenos airesi s tágabb értelemben az argentínai igen ígéretes munkamezőt az mentette meg, hogy az Allen Park-i — nemcsak anyagi, de lelki erő tekintetében is — nagy gyülekezet vállalta Szabó Imre lelkész csökkenő fizetése kiegészítését, sőt segítséget nyújtott az egyházi munka végzésére nélkülözhetetlenül szükséges autó vételéhez is! Tíz stratégiai pont Ebben a pillanatban még tíz olyan stratégiai pontunk van, ahol az Allen Park-i egyházéhoz hasonló sürgős segítségre van szükség. Argentínában Buenos Aires mellett Chaco államban egy, Uruguayban egy, Brazüiában három, Európában négy (Belgium, Franciaország, Olaszország és Svájc, ahol templomot kell építenünk). Ha tekintetbe vesszük, hogy az amerikai gyülekezetek között legalább 15 olyan van, amelyiknek évi minimális bevétele 40,000 dolláron felüli: az említett helyeken
