Magyar Egyház, 1970 (49. évfolyam, 1-12. szám)
1970-02-01 / 2. szám
6 MAGYAR EGYHÁZ Mohácsy Endre: PÁZMÁNY PÉTER 400 éve született “Született (1570) és nevelkedett (Nagy-) Váradon. Lett Jezsuita és Misszionárius Magyarországban; idővel Esztergomi Érsek, Prímás és Kardinális. Sokféle könyveket írt, fordított és bocsátott a Világ elé: Deákul és Magyarul.... sokféle könyveiben minden ékesen szólásának és találmányának vastag folyamát öntötte ki az ellenkező vallásuakkal szemben, vannak sok vallás felett való veszekedései kiadva”-írja róla első magyarnyelvű, irodalmi életrajzgyüjteményünk szerzője: Bőd Péter, kálvinista prédikátor, alig száz év múltán, s íme ösztönösen tiszta értékszemléletében nemcsak azt nem jegyzi fel, hogy Pázmányt 13-évesen, mostohája meg Szántó István jezsuita térítették át református vallásról a római katolikusra, de az ellenreformáció korának szenvedélyes hitvitáit is csupán “a vallás felett való veszekedéseknek” halványítja. Hiszen, nyilván mindezeknél időtállóbb Pázmány “ékesen szólásának és találmányának vastag folyama” s főleg az ő Prédikációi, mert “ez szép könyv, nem is civódik igen nagyon a más vallásuakkal benne..” A pázmányi “ékesen-szólás” az ő mély hitélményének mindmegannyi fellángolása; tudós készültségének és ihletettségének is “vastag folyama”; szenvedélyes hitviták izzó légkörében az élő beszéd, s (reformátoraink kezdeményei nyomán is) a tiszántúli népnyelv írássá, irodalommá erősödése és nernesedése. Európaiságának szellemét a 17. századi Krisztushitnek az a változata hevíti, amely szüntelen harcra késztet, mind világi-politikai hatalommal, mind e világ-feletti kegyességgel: a római katolikus világegyház megvalósításáért. E cél tudata tölti el írásaiban az ókori nagy bölcselők gondolatformáit az egyházatyák keresztényi alázatosságával, s miként Augustinusban, azok természetfeletti élet-látásait a Krisztusban testesült Isten hitével párosítva. S ez eszmei tartalom, kora műalkotói stíljének megfelelőn, nagyarányú formákba árad: hatalmas körmondatok szigorú szerkezeti szabályozottságába, rendkívül mozgalmas, fordulatos szóképekbe, hasonlatok, jelzők sokszínűségébe. Mint fordító is tudatosan magyarít: “Igyekeztem azon, hogy a deák bötünek értelmét híven magyaráznám, és a szólásnak módját úgy ejteném, hogy ne láttatnék deákból csigázott homályossággal repedezettnek, hanem oly kedvesen folyna, mintha magyar embertül, először magyarul Íratott volna” (Kempis Tamás: Krisztus követése fordításából) Magyar-mivoltja, eredeti élménye: “... megbizonyíthatom, hogy Szent István király idejétől fogva jószágos nemes emberek voltak az eleim”, és mély meggyőződése az, hogy politikai magatartásával is “édes, nevelő hazájának” szolgál. Az akkor három részre szakadt országban, a “megfogyatkozott nemzet, a romlott haza állapotában: “...úgy tetszik minékünk kénytelen ahhoz fejünket hajtanunk. .”, aki Csehországot, Sziléziát, Stiriát és Karinthiát bírja..., mert “lehetetlen, hogy Magyarország erejével, az két hatalmas fejedelemség (II. Ferdinánd és a török) közt megmaradhasson.” E “megmaradásért” írja békéltető leveleit is Bethlen Gábor erdélyi fejedelemnek. De felismeri azt is, hogy az erdélyi fejedelem függetlensége legfőbb biztosítéka Béccsel szemben a magyar önállóságnak, ez tűnik ki I. Rákóczi Györggyel folytatott bizalmas levelezéséből. — Egyháza s hazája ügyét iskolaalapításokkal is szolgálja. Húsz évig tartó prímássága alatt egymillió forintot ad művelődési célokra, 1635-ben pedig, két évvel halála előtt, Nagyszombaton egyetemet lélétesít, mely később Pestre helyeztetvén, több, mint 300 évig lehetett “Pázmány Péter Tudományegyetem” s világhírű magyar tudósok kathedrája........! Reformáció és ellenreformáció nagy ellentétje: a Krisztus-hit legvégső kérdéseinek igazságát keresővitató Krisztus-hívők szükségszerű élménye. E nagyméretű megütközésben a legmagasahbrendű kérdésekről volt szó, a személyes bizonyságtételeknek ezért nem az ellentétessége a lényege, de a komolysága, a mélysége. S e nagy harc csak akkor lehetett-lehet Istennek tetsző, ha általa-benne mind a reformátor, mind az ellenreformátor Krisztushoz reformáltatik! A magyar reformáció és ellenreformáció történeti élménye a 16-17. századokban darabokba szaggatott nemzettest létkérdése is. S a magyar megmaradás lelkiségét pl. Pázmány is éppenúgy Krisztus követésében éli, mint ellenfelei, vagy éppen kortársa, Szenczi Molnár Albert, ki “semmi egyébben nem dicsekszem, csak a mi Urunk Jézus Krisztusnak keresztjében.” Kettejükben a hitviták diszharmóniájából, a harmincéves háború vérző-lángoló Európájából is, ma az akkori magyar szellemi élet kétféle arculata vetül élőnkbe: az egyik a hatalommal ékes, barokkműveltségű főpapé, a másik a népi sorban élő, szegény vándortudósé. Azt Róma szelleme ihleti, ez Génitől nyeri életfeladatát; az szépmagyarul szólniírni tanítja a magyarságot, ez magyarított versezetben, ének-szó ritmusban Istent dicsérni.. .. ! Bennük is, mint annyiakban előttük-utánuk Krisztus-hitű magyar lelkiség tárul a szellemi Európa élményére, szélestávlatú életlátásra, sajátos magyar minőségek kifejtésére!
