Magyar Egyház, 1970 (49. évfolyam, 1-12. szám)
1970-02-01 / 2. szám
4 MAGYAR EGYHÁZ iiünk volt az, aki azt ígérte, hogyha “tűzön mész át, veled leszek, ha vízen, azok nem borítanak el téged.” 3. Továbbmenve, azért viszi át Isten a népet a Jordánon: “hogy bírják azt a földet!” Óh, milyen boldog volt a nép, amikor végre sok küzdelem után magáénak vallhatta azt a földet, amelyet az Úr Ígért és jelölt ki számára. Lehet-é szebb és boldogabb korszakról beszélni, mint arról az időről a mi népünk életében, amikor az Isten által nékünk kijelölt föld a magyar népó volt? Amikor idegen ármánytól mentesen békében élt a magyar? Hisszük, hogy Isten szabta ki a mi árva nemzetünknek is ezen a földön azt a “helyet”, ahol élnie kell. Jaj, de mennyi veszély fenyegette már ezt az ősi örökséget! Évszázadok során de sokszor szaggatták szét a magyart, és most is milyen szétszórattatásban él! Vájjon lesz-é idő, amikor magyarok bírják majd azt a földet, amelyet az Úr Isten adott örökül népünknek? Rajtatok is múlik. Tartsátok meg Isten figyelmeztetését! Ne for dúlj átok el az Úrtól, se ne távozzatok el szent Fiától, se jobbra, se balra, hanem célegyenest haladjatok előre a hitnek és az Istenben való bizalomnak az útján. Mindazt pedig, ami eddig is csapást, bajt és átkos megoszlást hozott, vessétek ki magatok közül, hogy az Úr színe előtt az egy igaz Istenbe vetett élő hitben összeforrjon minden igaz magyar szív. így készüljetek fel az előttünk lévő új évtizedre, így indúljatok át a múlandóság partjáról az örökkévalóság felé, hogy egykoron megérkezve majd, elnyerhessétek Istennek országát. Övé legyen a dicséret, a dicsőség, mind örökké. Trombitás Dezső: IGEHIRDETÉS - RENDELÉSRE Nem egyszer hallottam — hol komolyan, hol tréfásan — papokkal kapcsolatban azt a kijelentést, hogy nekik legmagasabb az órabérük. “Heti egy óráért, egy kis beszédért 150-200 dollárt kapnak!” Én erre vissza szoktam kérdezni: “Maga mennyiért vállalná el?” Amire a válasz mindig az: “Nincs az a pénz!” Ha olyan könnyű a papoknak, akkor miért nem cserélnének velük a presbiterek és az atyafiak? Alighanem oka van annak. Híveink sokmindent látnak, felmérnek a lelkipásztori szolgálat nehézségeiből, de hadd kössön egy csokorravalót azokból egy szakmabeli. Vegyünk valahol az Egyesült Államokban egy református gyülekezetét. A régi példabeszéd szerint a szomszéd pázsitja mindig zöldebb: tehát olyan gyülekezetre gondolok, ahol mindenek ékesen és szép rendben folynak. A templom vasárnapról-vasámapra megtelik; a vasárnapi iskolai oktatás mintaszerű; a nőegylet lelkesen süt-főz; a presbiterek megfontoltan vitatják meg az egyház ügyes-bajos dolgait. Egyszóval a Bethlen Naptárban és az egyházkerület hivatalos lapjában közzétett statisztikai adatok sárga irigységre késztetik más egyházak papjait és elöljáróit. (Hányszor orrom alá tartottak ilyen statisztikai adatokat, gyülekezeti beszámolókat! “Nálunk rosszul mennek a dolgok, bezzeg...” — és jött a példálózgatás az XY-i gyülekezetről, ahol az egyháztagok vállváll-mellett-dolgozva építik az Úr Sionát, a szívekben szeretet van, a hívek áldozatkészsége nem ismer határt. És a nagyágyú: “Az a pap azt prédikálja, amit a nép szeret hallani!”) Azt szoktam mondani, hogy az, akinek nincs humorérzéke és akinél hiányzik az öngúny, ne menjen papnak. Humorérzék nélkül ugyanis fekélyt kap és savanyú arccal végzi a szolgálatát. Az öngúny pedig megvédi attól, hogy másokat sertő kijelentéseket tegyen. Hollywoodi híveim már megszokták, hogyha példával akarom szemléltetni az igazságot, amit igehirdetésemben fejtegetek, akkor a történetet, hogy igy-és-így-nem-szabad-cselekedni, a saját életemből veszem. Mindig én vagyok az, aki az adott példa szerint balkezes, szeretetlen és hitetlen. Az atyafiak, akik az igét hallgatják, megelégedettek és dehogy veszik észre, hogy valójában az ö nevükben is szóltam. Szóval türelmesen hallgatom a példálózgatást, hogy “másutt minden jólmegy” éshogy “nálunk nem történik semmi”, elvégre nem hiába őszültem bele a paposkodásba. A megrovás azonban, hogy ez és a “nagytiszteletű úr azt prédikálja, amit a nép szeret hallani,” mindig felszökteti a vérnyomásomat. Miért? A Teológián négy éven keresztül verték belénk professzoraink, hogy hogyan kell készülnünk a prédikációra. Kiválasztunk egy igét. Szakkönyvekből megtudjuk, hogy az az ige milyen történelmi, lelki, stb. helyzetben íródott. Miután tisztáztuk a bibliai hátteret, utána megvizsgáljuk, hogy mi Isten üzenete a mi és mai életünkre, történelmi, lelki, stb. helyzetünkre. E vázlatos bemutatásból is láthatjuk, hogy az ígehirdető számára közömbös az, hogy tetszik vagy nem tetszik a híveinek, amit prédikál. Az minősíti ugyanis őt igéhirdetővé, hogy az igét hirdeti, adja tovább, az igét, ami az Isten szava. Az engedelmes igehirdető nem tehet mást, minthogy azt, ami ott és tegnap érvényes volt, alkalmazza az itt és mára. “Itt állok, másként nem tehetek, Isten engem úgy segéljén” — Luther hitvallása, bizonyságtétele az Isten akarata érvényessége, feltétel nélkülisége mellett, ma is döntő állásfoglalás kell, hogy legyen annál, aki nem hitszónok, hanem ígehirdető akar lenni. Miért bőszít fel tehát az egyháztagok azon igénye, hogy azt prédikáljam, amit szívesen hallgatnak, mert “tudja, nagytiszteletű ur, annyi szenny, baj van künn
