Magyar Egyház, 1970 (49. évfolyam, 1-12. szám)
1970-10-01 / 10. szám
MAGYAR EGYHÁZ 11 Amerikai fiatalok között a Purdue egyetemen Az utóbbi időben sokat hallunk az amerikai fiatalokról, különösen az egyetemi hallgatókról. Tüntetések, épületégetések, bombarobbanások mindennapi dologgá váltak az amerikai egyetemi fiatalság életében. Mindannyiunkat érdekel a kérdés: Miért? Elszigetelt egyéni akciókról van itt szó vagy nagyon is jól megszervezett ellenséges aknamunkáról. Forrófejű fiatalok keresnek szórakozást és egyéni kielégülést vagy döntő rohamra indult a kommunista ideológia, hogy egymás ellen fordítsa a diákokat, szembeállítsa egymással a fehéreket és feketéket, ellenséggé tegye a munkást és a fiatalt? Október folyamán alkalmam volt egy teljes hetet tölteni amerikai diákok között az indianai Purdue egyetemen. Érdekes tapasztalatokat szereztem. Ezekről számolok be pár szóval. Nixon beszél Ott álltam 200 amerikai fiatal között, amikor az Egyesült Államok elnöke bejelentette, hogy fegyverszünetet rendel el Vietnamban. A bejelentésnek leírhatatlan hatása volt a fiatalok között. Sajnos a hatás nem az örömnek a megnyilvánulása volt. Nem a reménységnek a felcsillanása, hogy végre vége lesz a háborúnak és nem kell katonának menni, hanem éppen az ellenkezője. Kinevették az elnököt. Hazugnak nevezték. Háborús uszítónak bélyegezték. Felemelt ököllel fenyegették. Valaki behozott egy Viet Cong zászlót, amelyet győzelmi üdvrivalgás közepette hordoztak körbe a díszteremben. Szomorú volt még nézni is. Az Egyesült Államok nem Vietnamban vívja az igazi háborút, hanem itthon a hátországban! Vietnamban nem szabad győzni az amerikai hadseregnek, vájjon győzhet-e az amerikai nép itthon az ellenség ellen? D.D.T. gyűlés Vörös csillagos meghívó hívogat a gyűlésre. Elhatározom, hogy elmegyek. Szeretném látni a saját szememmel, amit eddig csak másoktól hallottam. Az egyetem egyik nagy termében tartják a gyűlést. A megjelent egyetemi hallgatók száma 30 körül van. Egyetlen egy fekete van köztük. A többi mezítlábas, rongyokba öltözött emberroncs. Lányok is vannak. A gyűlés megkezdése előtt odajön hozzám a vezetőjük és megkérdezi: miért jöttem? Érdekel a dolog — válaszolom. Fiatal gyermekeim vannak és szeretném tudni, hogy miért harcol a Diákok a Demokratikus Társadalomért mozgalom. Válaszom kielégíti a vezetőt. Visszaül a helyére. Hamarosan megkezdődik a program. Első pont: A katonai regisztrálási kártya szét tépése. Az egyik nagyhajú színpadi mozdulattal tépi szét a kártyát. A többiek tapsolnak és éljeneznek. “Béke, béke,” — kiabálják taktusra, a fiatal néger vezényel. Nyilván neki van a legjobb taktus érzéke. A program következő pontja az R.O.T.C. (az egyetemi katonai program) kiüldözése az egyetemről. Mindannyian megegyeznek a célban, csak a végrehajtásban van vita. Az egyik azt ajánlja, hogy gúnyt kell űzni a fiatal katonákból, a másik az egyenruhák állandó bepiszkítását és “megszerzését” javasolja, a harmadik a toborzók elleni propangandára kívánja fektetni a súlyt. Végül is felszólal a fekete, aki eddig csak hallgatott. Minden szaván látszik, hogy kiképzett ügynök. Pontosan tudja, hogy mit mond. Szavai lelkesedésre és félelemre találnak a többiek között. “Nem játszani kell, hanem ölni! — ordítja! — ölni! Ölni! Ölni! Le kell számolni a disznókkal és a ‘ratci’ mozgalommal.” (Analógia: natci) Beszéde végén felemelt ököllel köszön és azonnal távozik. Megtudom, hogy nem is egyetemi hallgató, hanem Chicagóból kiküldött “ifjúsági szervező.” Amerika sírásója. Ma még csak 30-an hallgatnak rá a 25,000-ből. De mi lesz holnap? És holnapután? A magyar árvízkárosultaknak Az amerikai fiatalság nagyrésze még egészségesen gondolkozik. Hisz az Istenben. Tiszteli lelkészeit. Hajlandó áldozatot hozni jó ügyekért. Az alábbi példa legyen izelitő. Hatvanan vagyunk a különleges tanfolyamon. A tanárok döntése szerint minden későnjövő 10 cent büntetést fizet az osztály pénztárába. A hét utolsó óráján eldöntik, hogy mire fordítják az összegyűlt néhány dollárt. 11 dollár 30 cent van a pénztárban. A vezető tanár felteszi a kérdést: Mire adjuk a pénzt? Az egyik fiatal az Egyesült Alapot javasolja, egy másik a Rákkutatásra gondol. Hirtelen feláll az egyik és azt mondja: “Adjuk a magyaroknak, azok még mindig harcolnak a szabadságért.” Eddig nem sokat törődtem azzal, hogy mire lesz fordítva a pénz. Most izgatni kezd a dolog. 60 fiatal amerikai szavaz majd. Hányán szavaznak a magyarokra? Az Egyesült Alapra szavaznak 44-en, a Rákkutatásra 2-en, velem együtt 54-en a magyarokra! Meghatódva megyek ki az emelvényre, hogy átvegyem a pénzt és ami ennél sokkal többet jelent a jóindulatot. Köszönet képpen pár szót szólok Magyarországról és arról, hogy az elmúlt hónapokban árvíz sújtotta a magyarságot. Nagyon figyelnek. Egymásután kelnek fel helyeikről és hozzák a dollárokat. Az óra végén 55 dollár van együtt a magyar árvízkárosultaknak. Szemeimben könnyek csillognak. Nem hittem volna! Az ellenség még nem tud-
