Magyar Egyház, 1969 (48. évfolyam, 1-12. szám)
1969-01-01 / 1. szám
6 MAGYAR EGYHÁZ gyűlésen. Bár néha elég hallhatóan kifejezték véleményüket s újságuk, a “Hot News” a nagygyűlés lelkiismerete akart lenni. Kritikájuk elől senki sem menekülhetett. Legszívesebben Amerikát kritizálták, de a jelenlévő német delegátusokkal is keményen bántak. Sok delegátust irritáltak. Voltak, akik megértő szeretettel nézték és tanították őket. Jó volt, hogy ott voltak, sokat tanultak ők is. Dr. Blake nagyon ügyesen kezelte őket, a fiatalok megérezhették, hogy más dolog vezetni egy nagygyűlést és egészen más, sokkal könnyebb kritizálni a karzatokról. Számomra igen nagy élmény volt W. A. Visser ’t Hooft, Eugene Carson Blake, Berkhof, Lady Jackson beszédei. Megbámultam az amerikaiak alázatát. Dr. McCord és Rev. Colwell például a Központi Bizottságba való jelöltségüket nem fogadták el, hogy négerek mehessenek be helyettük. írhatnék még a római katolikus egyház üdvözleteiről, magatartásáról a nagygyűléssel kapcsolatban. Pál pápa és Bea bíboros üdvözölték a nagygyűlést. A teológiai csoportba beválasztottak római katolikus teológusokat. Az Egyházak Világtanácsa és a római egyház között a kapcsolatok egyre erősebbek lesznek. Az uppsalai nagygyűlésen és utána nagyon sok vélemény hangzott el. Kedvezők vagy elítélők. Már a nagygyűlésen hallottuk, hog ez nem egyéb, mint egy új Egyesült Nemzetek Szövetsége. Az egyház ne politizáljon és nem az a feladata, hogy a szociális igazságtalanságokat oldja meg és ezzel töltse idejét. Az egyéni megtérés evangéliumát kell hirdetni, mint a szociális felelősség evangéliumát. Az egyháznak nem az a feladata, hogy ebben a világban a kormányoknak fejfájást okozzon, hogy ’“pressure group” legyen, hanem hogy evangélizálja a világot. A szociális evangélium kihangsúlyozása csak a föld felé tereli a figyelmet és nem engedi, hogy a magasságba nézzünk. Már Uppsalában meg lehetett figyelni, hogy vannak vertikálisták (felfelé nézők, átvitt értelemben: Istenre nézők) és horizontálisták (vízszintes irányba nézők, földre nézők, átvitt értelemben: emberre nézők). Természetesen ezek mind mást és mást vártak. Egyik magyar barátom így fejezte ki érzését: “Tudod, az upsalai gyűlés olyan volt, mint amikor a mellékutcában lakó hallja a távolban menő villamos csengését, halkan. A mai világ problémái erre a nagygyűlésre csak úgy hallatszottak el, mint az igen távol menő villamos csengése.” Másik vélemény szerint az uppsalai nagygyűlés 15 évvel hátrább ballagott a világ mögött: teljesen eltévesztette az útat, mert elfelejtette, hogy a “jelen való gonosz világban él, ahol szegények mindig lesznek és háborúk és háborúk hírei mindig nyugtalanítanak.” Sokan azért nem voltak megelégedve, mert az egyházak egységútján nem sokat mentek előre. Sokan az egyesülést összetévesztették az egységgel. A már fentebb említett Newbigin püspök mondotta a türelmetleneknek ezt a tréfát: A lassan haladó vonaton a skót türelmetlenkedik és kihajol az ablakon s odaszól a mozdonyvezetőnek, Nem tudna egy kicsit gyorsabban menni? A mozdonyvezető visszafelel: Tudnék én, de nem hagyhatom itt a mozdonyt. Az ökumenikus mozgalom vonatja lassan, még döcögve megy. Dr. Blakenek nagyon nagy evangéliumi diplomáciával, sok bölcsességgel és türelemmel kell vezetni ezt a vonatot, ami még fájdalmasan messze van a végállomástól. A gyűlés mottója és biblia-tanulmánya ez volt: Imé, újjáteszek mindent. Uppsala becsületesen akarta bemutatni a világ, az ember és az egyház nyomorúságát a mai korban. Aki nyitott szemmel és füllel hallgatta ennek a világnak jajszavát, bűnbánattal magába roskad, azután felemeli könyörgő tekintetét az ég felé és kezdi imáját: .Tojj el Szentlélek Üristen és tégy újjá mindent, mert mi emberek mindent elrontottunk. Mohácsy Endre: “A HALOTTAK ÉLÉN” (Ady Endre halálának ötvenedik évében) Súlyos beteg s halálán van a pesti Liget-szanatóriumban. Hónapok óta elborult már a lelke is. Mégis föltöredezik belőle a költői szó, a győzőnek szól—az első világháború győzteseinek—: . .Ne tiporjatok rajta nagyon, vérvesztes szegény, szép szívünkön”, hiszen “mi voltunk a földnek bolondja, elhasznált szegény magyarok.” íme: “tompán zúgnak a kaszárnyáink, óh, szörnyű, gyászoló kripták ... Ravatal előttetek (győzők) ... ravatal!” 650 ezer elesett magyar ravatala, és egy ország ravatala! De mindjárt az övé is: 1919. január 27-én. Nem kell hát megélnie az 1920-as békeszerződést: a “szegény, szépszívű” magyarság egyik legszívtelenebb megtiportatását...! A “rendeltetés”, melyben oly teljesen élte volt ő az emberi élet mélyét-magasát: végső értelemnek, íme, most már mindenkorra odaállította “a halottak élére”! Hogy legyen mostantól fogvást immár kilobbant lelke-szelleme teljében azok vezérlő szelleme, kiket mindég is maga “seregének” szeretett: az “ezer és ezer évek óta” halálba rohanó magyaroké; a nem-magyar érdekek “elvérzettjeié”; a magyar én szabad kifejtésének megálmodóié; a keleti őserők kivirágoztatóié; a szüntelen magyar tragédiák mártírjaié; és az “Emberé”, “ki úgy kívánja a szeretetet és a boldogságot!” “A halál rokona”, a “nagy Halál, a szent Halál” látnok-költője, halhatatlanságra “rendeltetett”! Abba a világba, amelyet képzelőerőinek hatalmas fellángolásai annyiszor megjelenítenek: az Úr Világába. És ő, ki földi létében a Mindenséget vágyta átélni-meglátni, most már élheti azt “szemtől szembe...” ☆ “Kúnfajta, nagyszemű legény volt...”, “hepe-hupás vén Szilágyban” született, “pocsolyás Ér mellett”, “hétszilvafa árnyékában”: elszegényedett kisnemes (kálvinista) család, nádfedeles, gémeskutas kis házában; (1877- ben, Érmindszenten): “Nap fiának, magyarnak...” írja majd... A zilahi református kollégium nyolcadikosa, amikor első verse megjelenik, a “Március 20”, Kossúth halálának második évfordulójára, 1896-ban az országiét ezerévének ünneplésekor, s ezért “Most örömzajt fojt el a gyász napja.” Költői elhivatottsága Debrecenben válik tudatává, hol “A Rákóczi vén harangja szól síri hangon” s “siratja a szabadságnak elveszített birodalmát.” Itt hagyja abba jogi tanulmányait is, “édesék”—szülei—akarata ellenére, mert: “Igazságért küzdők. Tudom, hogy hiába. De ha harcba szólít szívem minden vágya, mit tehetek róla .. ?” Ezt az izgalmas-gyötrelmes igazságot, minden költőkét is, Nagyváradon megjelent második verskötetében mondja ki először: “Csak az a mély és szent igazság, amit magába rejt a lélek ...” Mert: “Rendelteték, hogy dalba sírja néhány bolond a lelkét. És hogy úgy sírja mindég dalba, hogy soha-soha meg ne fejtsék ...” Ez az ő predestináltsága: állandó lélekkényszere, a lélekrejtelmek kifejezésére. Alkotás-lázainak legmélyebb forrása ez, és persze személyes emberi élete emésztődéseinek, sokat megítélt, felhánytorgatott szertelenségeinek is. A következő és szellemi stációja Párizs, ez “embersűrűs gigászi vadon”; “szép ámulások szent városa”, az “óriás Daloló”; hol “keleti vérem ez a lomha: szomjúhozóan issza (a szellemi) Nyugatot.” Miután “megáldozott a dús Párizsnak kövein a legkoldusabb nomád” s így a francia kultúra szellemének ösztönös megélése ráéb
