Magyar Egyház, 1969 (48. évfolyam, 1-12. szám)
1969-11-01 / 11. szám
I 8 MAGYAR EGYHÁZ Alábbiakban olvasható Dr. Béky Zoltán templomi igehirdetésének teljes szövege: “Az Úr kegyelmessége az, hogy még nincsen végünk, mivel nem fogyatkozik el az irgalmassága”. —Jeremiás siralmai 3:22 Kedves Testvérek! Amikor az ének utolsó akkordjai mellett feljöttem erre a szószékre, ahonnan 37 esztendőn keresztül hirdettem Nektek az igét, azt hittem, úgy el fog szorulni a szívem, hogy képtelen leszek Hozzátok szólani. S amikor innen körülnézek ezen a gyülekezeten, könnyeim fátyolén keresztül meglátom a régi arcokat, akik között alig van, akit ne ismernék, akikhez valami drága emlék ne fűzne, akit nem én kereszteltem, konfirmáltam, bocsátottam el áldásommal a házasélet útján, akivel ne állottam volna egy áldott szív ravatalánál s nincs akinek örömében, bánatában ne osztoztam volna. Az emlékek rajai vesznek körül. Nézem e vezetőket, akikkel négy évtized küzdelmei, megpróbáltatásai (az első úrvacsorán 45-en vettek részt egy rozoga épület állt az utcasarkán) között a romokból megépítettük az amerikai magyar reformátussagnak ezt a hatalmas várát, amely ma ünnepli, ünnepi runaba öltözve, fennállásának 75 éves jubileumát. Nehéz nekem az igét hirdetni Nektek, mert az emlékek még annyira frissek, még érzem remegő kezetek szorítását, szívetek meleg dobogását, azt a szeretetet, amely négy évtizeden keresztül, örömben-bánatban összeforrasztott minket, nem lehet azt elfeledni, elszaggatni. Valahogy úgy érzem, túlságosan komolyan vettem a lelkipásztori hivatalt. Egész életemet építettem bele ezekbe a faiakba. Túlságosan szerettelek Benneteket és most sokszor veszem észre, hogy az én nagy világjáró útamat fél szívvel járom, mert a másik fele itt maradt tiköztetek. Megvallom, hogy a lelkem sokszor jár Hozzátok vissza. Isten a megmondhatója, hogy mennyit imádkozom értetek, hányszor kérdem, hogy vagytok, ki született, ki ment el közületek, van-é virág a templomkertben, növekszik-e a vetés, amit én ültettem. De az öröm mellett, — hogy láthatlak Benneteket még egyszer így ünneplő ruhában — elszorul a szivem, hogy nem láthatom azokat az alapítókat, építőket, akik évtizedekig itt ültek ezekben a padokban, s akiknek annyit köszönhet ez a gyülekezet, akiknek hűsége, kezüknek fáradságos munkája épült bele ebbe az egyházba: akik eltávoztak az élők sorából. Jaj de hiányoznak ők nekünk és nekem. Drága emléküket imádságos szívvel vesszük körül és áldjuk ezen az ünnepen. Drága örökséget hagytak ők nekünk és én hiszem, hogy az Ő hűséges gyermekeik, a mai vezetői a trentoni egyháznak, ugyanazon az úton járnak, mint az apák, meg fogják őrizni az apák örökségeit, folytatni fogják az atyák draga művét, építeni fogják Isten országát az ő magyar református népe között. Ezekkel az érzésekkel a szívünkben próbáljuk figyelmünket az igére irányítani és megérteni, hogy ezen a 75 éves jubüeumi ünnepen mit mond a lélek a gyülekezetnek. “Az Ür kegyelmessége, hogy még nincsen végünk, mivel nem fogyatkozik el az ő irgalmassága”. Ez az ige egy nagyon szomorú korban született meg. A választott népnek egykori egysége, királysága, fénye, d.csősége odalett, már nincsen sehol. S a nép vezetőinek szembe kell nézni azzal az irtózatos ténnyel, hogy népük pusztul, hull szét és vesz el. Régi hazájuk romhalmazzá lett, a templomok feldúlva, s a szövetség népe nem szabad többé. Nyeivét is elfeledve szétszóródott a 10 törzs. Mennyire azonos a mi sorsunk a választott nép sorsával. A régi haza romhalmazzá lett. Az egykor nagyra hívatott nép egysége, fénye, dicsősége odalett. Templomaink feldúlva, latrok barlangjaivá lettek. Nem szabad többé a nép saját hazájában sem. Nekünk is szembe kell néznünk azzal az irtózatos ténnyel, hogy a népünk pusztul, vesz el, szétszóródott a világ minden táján. És felmerül az örök kérdés: miért kell az Isten népének szétszóratottságban élni? Miért kell százezreket, milliókat kitépni az ősi talajból, kiverni az ősi hazából és űzni, verni országhatárokon, tengereken, tűzön át, vizen át, véren át idegen világba, idegen népek közé? Mi a szétszórattatás, a diaszpóra teológiai értelmezése az ótestamentumban? És jönnek a próféták és megadják a feleletet. “Ha a szövetséges nép nem marad meg Urához való hűségben, szétszórattatik a nemzetek között”. Hirdetik, hogy a szétszórattatás Isten ítélete, melyet azzal vontak magukra, mert engedetlenek voltak, meghasonlottak önmagukkal, “pártos ház” voltak. Nem ismerünk magunkra az ítéletben? Az a nép, amelyik nem marad meg az Urához való hűségben — szétszórattatik. Nem voltunk mi is hűtlenek? Nem voltunk-e mi is pártos nép az ó-hazában? Ezt az ősi tulajdonságunkat nem hoztuk-e át magunkkal ide az újhazába? Ahol nemcsak elvileg, politikailag oszlottunk meg és álltunk harcban egymással évtizedekig. Hanem, ami a legfájdalmasabb, még azok is, akik egy lelki édesanyának voltak a gyermekei, akiket egy és ugyanaz a lelki édesanya szült, táplált, vett karjaira. Mi is szétszakadoztunk, évtizedekig harcban állottunk egymással és különböző oltároknál imádjuk azt az Istent, aki minket egynek, magyar reformátusoknak teremtett. Felmerül most már az a kérdés, hogy a nagy szétszórattatások idején ezt a pártos, önmagával meghasonlott, hazát vesztett népet mi tartotta meg? Hogy nem hullt szét, nem olvadt bele a végtelen tengerbe? Mi tette késszé, hogy átmentse, megőrizze ősei örökségét és hitbéli kincseit? Mi tette késszé és képessé nagy alkotásokra, hogy megépítsenek több mint, száz templomot, köztük katedrálisokat, iskolákat, egyház-társadalmi kultúrpalotákat, mint például a trentoni? Hogy megépítsék a világon a maga nemében legnagyobb testvér-segítő intézményt, az Amerikai Magyar Református Egyesületet 15 millió dolláros vagyonával, washingtoni központjával, a Kossuth Házzal, amit idegenek is megcsodálnak? Megépítsék a Bethlen Otthont, a Gyermek Otthont és a palotaszámba menő öregek Házát több mint egy millió dolláros, költséggel? Mi tette késszé és képessé ezekre az alkotásokra? Amelyekkel beírta a nevét az új haza történetébe? A Ti fiaitoknak nem kell kimenni a temetőbe, hogy ott a fejfákról olvassák le a neveteket. A Ti nevetek bele van írva ezekbe a kövekbe, falakba, alkotásokba. Mi tette mindezekre képessé ezt a hazát vesztett, szétszórattatásban élő népet? Felel rá az új szövetségnek a Prófétája, a mi Megváltó Krisztusunk: “Az Istennek a kegyelme, az ő irgalmassága, amely nem fogyatkozik meg soha”. A szétszórattatásban élő nép visszatér az ő Urához. Megvallja hűségét. S a szétszórattatásban, az idegenben, a hitéhez, Istenéhez hűséges nép csodákat művel. így lesz az ítéletből áldás az Isten népe számára, de az őket befogadó és körülvevő népek számára is. Ez a szétszóratottság, a diaszpóra újszövetségi teológiai értelmezése. Ennek a végtelen isteni kegyelemnek egyik legfényesebb bizonyítéka ez a trentoni egyház, amelynek népét megpróbálta, de mert hűséges volt hozzá, megtartotta 75 esztendőnek küzdelmei és viharai közepette, képessé tette nagy dolgok megcselekvésére és megáldotta. Vallom, hogy az amerikai magyar reformátusság
