Magyar Egyház, 1968 (47. évfolyam, 1-12. szám)

1968-06-01 / 6-7. szám

MAGYAR EGYHÁZ 5 a harmadik nemzedéket ez a különös, furcsa, régi, kedves magyar címer? Azt mondják, hogy a régi nagy jelszavak meghaltak, ma már sokak számára semmit sem jelent a négy független sarkalatos tétel: a magyar református valláshoz való ragaszkodás, az egyház vagyona felett való rendelkezési jog, missziói segély el nem fogadása és amerikai egyháztcstekbe semmi körülmények között való he nem lépés. Ezek­ről már nem beszélünk, állítólag ezek felett átlépett az idő. Ha magyarral beszélünk, mind magyar reformá­tusok vagyunk, ha másokkal, akkor hű tagjai annak a felekezetnek, amelybe tartoznak. Mit számít ma már, hogy amerikaiak parancsolnak? Ne beszéljünk a “dimicandum”-ról, a küzdelemről, mert egyházi Don Quixote-k leszünk. Ma az számít, hogv hová tartozunk és mennyi nyugdíja lesz lelkészeinknek. Mégis, mégis beszéljen csak Bethlen Gábor címere öreg pásztoroknak, öreg hű magyaroknak, de fiainknak, leányainknak és még dédunokáinknak is, hogy nemes harcok inegharcolása nélkül nincs korona! Ma, 1968. június 16-án délután, amikor staféta­futásom elvégeztem, Ábrahám Dezső új püspök test­vérem, kezedbe teszek egy római börtönben per­gamenre írt nemesi levelet. Az van reáirva, hogy nem a pásztorok, hanem a népük királyfiak, egy drága ország örökösei, édes kiváltságok, szent kötelességek hercegei. Ha ti, magyar református lelkipásztorok, neme­sek vagytok, íme a golgotái csatában nyert nemesi oklevél szerint, nem csak egyszerű magyar nemesek vagytok. Halljátok csak: “Ti pedig választott nem­zetség, királyi papság, szent nemzetség vagytok, olvan nép, amelyet Isten sajátjának tekint, hogy hirdes­sétek Annak hatalmas cselekedeteit, Aki a sötétség­ből az Ő csodálatos világosságára hívott el titeket, akik hajdan nem nép voltatok, most pedig Isten népe vagytok, akik egykor nem részesültetek kegyelemben, most pedig kegyelemben részesültetek.” Ezt a királyi okmányt adom kezedbe, kedves lel­kipásztor testvérem! Püspöki munka, jó munka lesz, ha ezt a drága kiváltságot s a belőle fakadó köteles­séget elmondod és szívére vésed népednek. Valóban: a nagy jelszavak meghaltak . . . Népünket, egy­házunkat az tartja meg, Aki a mennyiség népéből a minőség népévé teszi. Átértékelt mindent az elmúlt 46 év történelme, csak az maradt meg belőle, ami evangéliumi volt. A mi Amerikai Magyar Református Egyházunk­nak mondhatunk-e szebbet, igazabbat, drágábbat és vigasztalóbbat, mint hogy ők választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, Isten népe? Valójában a nemzeti egyház az első piinköstkor megszűnt, akkor jöttek be a pogányok az egyházba. A “nem népek” bekerülnek a szövetség népe közé, Isten népe lesznek. Pünköstkor a régiek elmúltak és minden újjá lett. Annak a népnek, amelyet Isten annyit dédelgetett, a szolgaságból kihívott, amellyel szövetséget kötött, amelyet kiválasztott, annak a népnek jogait, kiváltságait, dicsőségét átadta a lelki Izráelnek, az Egyháznak. Most már a testi születés nem számit semmit, hanem csak az újjászületés. Van-e szenteld) feladat, mint elmondani fajtánk­nak, gyermekeinknek, unokáinknak, hogy éppen olyan joguk, kiváltságuk, nemesi származásuk van, mint a Mayfloweren bejötteknek, mert a magyar is Istennek választott nemzetsége? Az Isten szereteténck urnái csordultig teltek, rá akarja árasztani gyermeke­ire s Krisztusért elválaszt magának, hogy szeressen, hogy dédelgessen, hogy apró szolgálatainkat elfogadja. Én vakmerőén hiszem, hogy a mi anyaszentegy­­házunk népe is Isten választott nemzetsége. Ezért becsesek vagyunk néki. Nemesek vagyunk, nem a születés, de az elhívás által. Krisztus minden alatt­valója tagja a k irály házanépének. Királyi papság is vagyunk. Micsoda kiváltság Isten felszentelt népének lenni! Szabadon hemehetek a szentek szentjébe, érint­hetem kezemmel csodáinak frigyládáját, egyenesen beszélhetek Vele s elfogadja a legszebb áldozatot, amikor égő szívemet oltárára teszem. Szent nemzetség vagyunk, olyan nép, akiket drága önzéssel elválasztott a Maga számára, elkülönít, a Sátán karmaiból kivesz, hogy teljes szívvel szolgál­hassuk és szerethessük Őt. A golgotái keresztre fel­tűzött nemesi levelünk azt is hirdeti, hogy a legdrá­gább vért engedte kicsordulni érettünk. Istené va­gyunk, Aki már akkor is szeretett, amikor még nem voltunk, Isten népe lettünk, mert a drága Testvér­­életét áldozta oda érettünk. Isten azért választott ki, hogy dicsőségét szolgál­juk. Nemcsak jogokat adott, hanem kötelességeket is. A nemesség mindig valamire kötelezett. A mi nemesi oklevelünk Amerikában arra kötelez, hogy tisztázzuk legelsősorban milyen viszonyban vagyunk a Királlyal? Engedjük, hogy Szent Leikével össze­­gyűjtsön minket és tulajdon népévé tegyen. Reádöb­­benünk-e arra, hogy Isten azért választott ki, hogy a szívünk igazi háladatossággal legyen tele Ő iránta? Aki megkóstolta, hogy milyen édes a bocsánat és kegyelem, hirdesse Istennek kegyelmét a lenézett, kisemmizett népnek, amely a sötétségből a világos­ságra azért hívatott el, hogy megtudjuk, hogy ki a mi Megváltónk, s mi a mélysége és magassága Isten szeretetének. Választott nemzetség vagyunk, bárká­ban mentett nép, akik egy pusztúló világból tartunk az Ararát hegye felé. Krisztus népe vagyunk, érde­mének palástja reánk borul, hogy a választott nem­zetség tagjai maradhassunk.

Next

/
Thumbnails
Contents