Magyar Egyház, 1968 (47. évfolyam, 1-12. szám)
1968-01-01 / 1. szám
MAGYAR EGYHÁZ 3 Megyünk vagy vitetünk? Újévi köszöntés . . vitetünk vala tova.” Ap. Csel. 27:15 A magyar református ember az üdvösségét és sorsát eleve-elrendelő Istenben hisz. Hiszi, hogy Krisztus véres áldozatáért Isten üdvösségre hivta el. Azt is tudja, hogy élete hajóját Ő indította el szeretete kikötőjéből és Isten vezeti egyszer haza, irgalma révébe. Az ut elő van Írva, amelyet meg kell járnunk. Vágyaink, álmaink, gyarlóságaink sokszor terelgetnek tévútra, de Isten utánunk jön hol szelíd szeretettel, hol a fájdalom szeleivel, hol egetföldet rázó viharral és visszaterel a helyes útra. Néha napfényben viszi hajónkat, néha olyan viharban, amikor “sem nap, sem csillagok nem látszanak.” Sokszor olyan szél tör reánk, amely—úgy érezzük—ellenkező irányban “sodor tova”, mint ahogy terveztük. Jegyet váltunk az élet hajójára, telerakjuk kedves emlékeinkkel, kincseinkkel s indulunk az élet fővárosa felé. Egyszerre csak azt fedezzük fel az életuton, hogy ne megyünk, hanem vitetünk. Valaki beleszólt terveinkbe és az ut irányát Ő szabja meg. A hajón szabadon mozgunk, feladatainkat teljesítjük, örömeit élvezzük, vagy valamelyik sarokban kesergünk. Sokszor ránk száll a félelem és elvész minden reménységünk. Milyen jó hinni egy ködös bizonytalan ut elején, hogy odaérkezünk, ahová Isten küld minket. Az a kérdés, hogyan járod végig ezt az előtted lévő utat? Istennel vagy Isten nélkül? A bölcs ember tudja, hogy számára Isten ebben az esztendőben egy tervet készített. Nincs fontosabb feladat a világon, mint megkeresnünk Isten tervét és Istennek ezt a tervét véghez kell vinnünk. Isten azért adta az időt, a tehetséget és észt, az izmokat és a jó akaratot, hogy tervét véghezvigyük. Isten elvárja tőlünk, hogy mi is készítsünk terveket, legyen célja az életünknek. Mi magunk is tudni akarjuk, hogy mit kell elvégeznünk és merre menjünk. A hivő ember munkájából, céljaiból terveiből sohasem hagyja ki az Istent. A hivő ember sohasem felejti el egy pillanatra sem, hogy ő Istentől függ s egész életét, tervét, útját, akaratát Isten akaratának rendeli alá. Istennek megvannak örök tervei, amiket keresztülvisz, de azokat mi általunk viszi véghez. Engedi, hogy hajót válasszunk, útnak induljunk, de Ő visz dicsősége réve felé. Az ember, aki hisz a szerető Istenben, az tudja, hogy bármilyen veszedelmes is az élet tengere, hajója, élete Isten gonviselő ellenőrzése alatt van. Ha vannak terveid életed, kedveseid felől, az nem bűn. Ha nem volna terved, az lenne bűn. Ha az a terved, hogy legyen életed, családod élete minél boldogabb, ha gyermekeidet fel akarod nevelni és őket boldoggá akarod tenni, vagy egy gondtalan élet elérésére törekszel, ezek szép tervek. Ha az a terved, hogy szebbé teszed a világot körülötted jósággal és szeretettel: áldott ez terv. Ha az a célod, hogy megkeresed Isten tervét magad számára, akkor rádöbbensz, hogy életed hajója a kikötő felé tart és áldott szelek segítik hajódat az üdvösség réve felé. Boldog ember, aki megy is és vitetik is az Isten szerető szive közelébe. Nemcsak önmagunk, nemcsak családunk, hanem boldog közösségünk is reánk vannak bízva. Mi nem vagyunk fatalisták, akik karba tesszük kezünket és várjuk, hogy a vihar sodorjon jobb sorsunk felé. Mi erőnket teljesen megfeszítve evezünk is, abban a hajóban, amit az üdvösség, az anyaszentegyház hajójának nevezünk. Mi tudjuk, hogy nekünk nemcsak testi családunk, hanem lelki családunk van, az anyaszentegyházunk népe, Istennek üdvösségre kiválasztott serege. Mindent megteszünk azért, hogy a hajó megmaradjon, hogy épen tovausszon ennek a mai történelemnek viharos vizein. Hajónk hogy tovamehessen, sok lomot kihányunk az életünkből, sok mindenről lemondunk és felülről jövő tanácsokra kell figyelnünk. Hálásak vagyunk Istennek, hogy egyházunk hajója ezen az áldott amerikai földön van s mindent megteszek azért, hogy amerikai hazánk épüljön, viruljon és békében, jólétben épüljön. Ebben az esztendőben sem felejtem el azt a földet, ahonnan származtam, vagy szüleim, nagyszüleim jöttek. Úgy imádkozom azért a földért, mint üdvösségemért, hogy Isten könyörüljön rajtuk és hozza el számukra azt a boldog jövőt, amiért millió magyar imádság száll az egek trónusához. Ezen az élethajón más utitársam is van, az örök ember, akiért szintén meghalt Krisztus. Imádkozom azért, hogy legyen e földön egyszer már békesség s ágyuk és fegyverek zaja helyett vasárnapi harangok zúgása, hálaimádságok suttogása és örömmel zengett énekek édes melódiája töltse meg a földet. Szívből jövő imádságunk, hogy Isten vigye népünket és az Amerikai Magyar Református Egyház hajóját a boldogság réve felé. Anyaszentegyházunk népének, vezetőinek, lelkipásztorainak boldog uj esztendőt kívánunk atyafiságos szeretettel: dr. Kiss Sándor Nagy Lajos főgondnok püspök EGY SZÁL HERVADHATATLAN VIRÁG Néhai Szalai Ferencz sírjára Elment az élők sorából, a földi élet küzdelmeiből. Az örök hazába, Urához, Krisztusához, akit igaz hitével, rendíthetetlen meggyőződéssel szolgált itt, a látható anyaszentegyházban. Urának élt, az Urban halt meg: “Boldogok a halottak, akik az Urban halnak meg mostantól fogva. Bizony azt mondja a Lélek, mert megnyugosznak az ó fáradságoktól, és az ő cselekedeteik követik őket” (Jel. 14:13). Az 1930-as években több egyházi gyűlésünkön találkoztam vele. A velevaló találkozás nem közönséges volt az én számomra; és az ő számára sem. Mi nemcsak annak örültünk, hogy egymást újra és újra megláthatjuk. De újabb és újabb találkozásunk gyönyörűséges alkalom volt mind a kettőnk számára, hogy erősödhettünk szent hitünkben. Én akkor egyházkerületi főgondnok voltam, ö a duquesnei egyháztanácsos volt. Szalai Ferencz olyan tagja volt egyházunknak, akik soha sem árulták hitüket. Azt vallotta, hogy “Vallásomnak nincsen ára. Én nem viszem azt vásárrra.” Én utánam nemsokára ö lett egyházkerületünk főgondnoka. Mindenki szerette, mert ö is szerette egyházát, Jézusát, embertestvéreit. Mikor Duquesnebe, vagy Mc- Keesportra mentem látogatóba, hazafelé jöttömben mindig elkísért Pittsburghig, hogy el ne tévedjek. Olyan jó volt a vele való beszélgetés. Megerősített hitemben. Nehéz volt tőle elköszönnöm. Mindig csak a viszontlátás reményében távoztunk el egymástól.
