Magyar Egyház, 1967 (46. évfolyam, 1-12. szám)
1967-08-01 / 8-9. szám
MAGYAR EGYHÁZ 5 Mohácsy Endre: BŐRTÖNBEN Gyula még erősen “Gyukinak” becézödött az V. A-osztályban, amikor már elhatározta azt, hogy ő pedig milliomos lesz. Mivel Miskolc s vidéke ilyen normatúlteljesítésre szakot nem Ígért, Gyulánk hason-szőrü-koru hat “haverjével” nekivágott a nagyvilágnak és utjának kétségtelenül derűlátást a-jogosító s jelképes első állomása: derék osztrák határcsendőrbácsik mosolygós gondoskodása lett . . . Talán mondanom sem kell azt, hogy Gyula et Co. előzőleg kizárón a kapufélfától búcsúzott, nyilván a maradi-giccses családi jelenetek megelőzése céljából, ami viszont amugyis “öregemék” fölényes hátbaveregetésével végződhetett volna. Gyulánk tehát — avittas polgári nyelven szólva — szakított a múltjával s fölszabadultsága további Ízületeként nem is irt a szüleinek, de csak egyelőre nem, s csupán ráérő idejének megtervgazdálkodása mián, mert ennek csak csúcs-szakaszára volt beütemezve az a színes diafoto, amelyről Gyula majdan saját Jaguarja volánja mögül fogja diadalmas-mosolyosan szikrázó fogsorral “öregeméket” és a miskolciakat “pofára ejteni. . !” Lévén minden kezdet nehéz, még a milliomosi pályán is s az ember pl. alkalmazkodással is könnyíteni igyekszik helyzetét, Gyulánk ezt mindjárt a közízlés külső jegyei magár aöltésének értelmezte. Tehát: homlokbaf ölekre frizeroztatta a haját; vagányul testhez-tapadó nadrágba préselte magát s kezét is úgy zsebredugta, hogy bizony csak néha tudta kihúzni; megtanulta a párduc látszólagosan lomha-de-mégis rugózó lábvonszolós járását; a feudális “jó-napot-kivánok”-at pedig az idő-megtakaritós: “pot-nok”-ra racionalizálta. Azt is érezte Gyula, hogy még a milliomosi szakmához is érettségi kell ma már, tehát fanyalogva ugyan, de megintcsak iskolába iratkozott. Egyelőre azonban nem panaszkodhatott, mert szociális érzékeit nyomban érvényesíthette: megszervezvén a VI. osztályt erdei kirándulásokra, természetesen a kellemes délelőtti órák idejére, amelyeket javíthatatlanul opportunista pedagógusok személyi karrierjeik szolgálatára szoktak volt igénybevenni. De azért maradt megszervezni-való az esti órákra is, pl. a világítás biztosítékok roham-brigádos eltávolítására. Elégedjünk meg annyival, hogy Gyulánk az iskola üzem-klimáját a hagyományokon túl is vonzóvá tette, sajnos csak a tagok részére . . . Gyulát u.i. a nevelők “nem értették meg”. Hiába szólította ö azokat családi-közösségesen: Imre-bácsinak, Lajos-bácsinak vagy tanár-nénikéknek, s még “jól-vanapafej”-jel is helyeselt nekik, azok folytonosan önkritika gyakorlására ösztönözték. Még az sem használt Gyulánknak, hogy a vallásórákat nem zavarta, tehát ilyenek létezését tudomásul sem vette: kispolgári csökevényektöli felszabadultsgában is, lévén e tantárgy amúgy is a dialektikus koexistálás viszonyában a többi tárgyakkal: az órarendben az utolsó utáni helyen, a jegyzőkönyvekben a legelsőn . . . Elég az hozzá, hogy az iskolai meg-nem-értés kölcsönössé fejlődvén, Gyulát az egyik tisztogatási hullám kisodorta az intézetből, s ö csak azzal vigasztalhatta magát, hogy a szabályok merev dogmatikusainak, a korlátolt orthodoxiának egyik áldozata ö . . . Könyvügynök lett, lévén e pálya jólét-állami közvélemény szerint is olyan, amelyen “ezreket lehet keresni ... ha...”. Gyula németül összesen 15 szót tudott, de tükörbe nézett és nevetett, merthogy neki charme-ja van, a népszámlálási statisztika szerint pedig pl. lényegesen kevesebb a férfi választópolgár, tehát vevő . . . Hogy Gyulánk egyelőre csak kereste az ezreseket, azt kétségbeesett szülői lapok-levelek sejtették: Graz, Klagenfurt, Salzburg, Villach, Innsbruck posta- s lelkészhivatali bélyegzőikkel, mind Gyulát keresvén ... én engem találván. Én viszont Gyulát találtam: a börtönben . . . Ahogy maga elé nézve kezet fogott velem, éreztem, remeg a keze. Csak azt kérdeztem tőle: rágyujtana-e. Semmi mást nem kérdeztem. Kérdeztem a jegy őrt: szabad-e. Tudtam hogy nem. . . s ő máris dörögte hogy szigorun tilos, mellettünk feszesen elléptetve, de hirtelen visszafordulva odasugta: “Pár cigarettát azért adhat neki.” Mondtam Gyulának: egyik útja volt a hivatalos ut, a másik a nem-hivatalos . . . Ezen aztán nevethettünk . . . Kéréssel jöttem én, mondtam Gyulának. írjon a szüleinek. A vizsgálóbíró megengedte azt, hogy nem-fegyházi papíron Írjon. Én már Írtam, hogy Maga egészséges és mi ketten találkozunk. Több nem fért rá a levelezőlapra. Maga Írjon. Ez a fontos. Édesanyja beteg.. . Elég, ha feladó címnek utcát és házszámot ir . . . Teljesen elég . . ! Szegény Gyula, nem tudott szólni, csak bólogatott . . . Boldog és szabad ember akart lenni! Milliók vágya ez. Ami vele történt az valóban történt vele, nem ö tette . . . Milliók sorsa ez. Azok sem akarták tenni, ami velük történt. . . Nekem az volt a fontos, hogy Gyula most sápadt, szótlan, remeg . . . Milliók talán öntudatlan élet-reménysége is az, hogy rabságukat rabságnak, börtönüket börtönnek szenvedik... Másnap olvasnivalót kért tőlem Gyula. Nem könnyű dolog, mert itt magyar cenzor nincs. Hogy a Bibliát szabadna-e! kérdezte. Szabad, de nem muszáj, feleltem. Hogy tudnék-e egyet hozni? Talán sikerül egyet szereznem. Talán, mondtam. Sikerült. Úgy éreztem: Gyula hamaroson szabadul.. . másik börtönéből is ... A REFORMÁTUS VILÁGSZÖVETSÉG ÉSZAKAMERIKAI ÁGÁNAK ezidei gyűlésén sürgették a lelkipásztorok és teológiai hallgatók automatikus katonai mentességi törvényének az eltörlését. A javaslat a lelkészeket az ügyvédekkel, orvosokkal, stb. való hasonló bánásmódban kívánja részesíteni. HAJÓ-, VAGY REPÜLŐJEGYEIT és azokhoz szükséges utazási okmányait, IKKA befizetéseket MAGYAR és TUZEX átutalásokat CSEH területekre és MINDENFÉLE TŰZ, AUTÓ, stb. BIZTOSÍTÁSAIT LEGTANÁCSOSABB beszerezni a több mint öt évtizeden keresztül megbízhatónak bizonyult CSÍPŐ LAJOS ÉS FIA ARNOLD UTAZÁSI IRODÁJA UTJÁN 303 Maple Street, Perth Amboy, N. J. VA 6-3661 T
