Magyar Egyház, 1967 (46. évfolyam, 1-12. szám)
1967-04-01 / 4-5. szám
8 MAGYAR EGYHÁZ ARANY JÁNOS Lapunk előző, márciusi számában közöltük első megemlékezésünket Arany János születésének 150. évfordulója alkalmából. Bakó Elemér Írása kapcsán szemelvényeket is adtunk a költő egyik nagy epikai müvéből, a Tolditrilógiából, idéztünk el nem évülő gondolataiból, és illusztráltuk, magyar költők vallomásai tükrében, költészetünkre tett hatását. Ez alkalommal Arany hires költeményének, a “Széchenyi emlékezeté”-nek néhány versszakát közöljük és ismét adunk gondolataiból egy csokorra valót; ez utóbbiak főleg neves kortársakhoz irt levelekben, előadásaiban és tanulmányaiban találhatók. Itt közölt képünk, az előző számunk címlapján lenyomott arckép tetterős, magabizó költőjével szemben már a szabadságharc elveszte utáni Bach-korszak és az országos gondok nyomása alatt gyötrődő, aggódó tekintetű Arany Jánost ábrázolja. ^Aransj ^János — J o Ui-járó l “Ha a Toldi-mondából kevés van, vagy semmi sincs fel, azon felül, mint már ismerek, az engem mint Írót nem aggaszt: de rösteltem volna valami fönlevőt, s felhasználhatót fel nem dolgozni. Úgy vagyok én a régi mondákkal, mint a pap a jeligével, szeretek, a hol csak lehet, rá jók támaszkodni, s több hitelt, nyomatékot vélek általok müvemnek adhatni . . . egy töredék, egy forgács, gyakran becses eszméket költ fel, s építőnek, mig müve nem kész, az anyag sohasem fölösleges.” (Toldy Ferencnek. Szalonta, 1851, április 28.) “Toldi jutalma nemcsak az eredetileg 15 aranyból álló díjnak kivételkép húszra emeltetése, nemcsak a váratlan fogadtatás kritika és közönség részéről, de Petőfi és több Írók barátsága is lön, kik azonnal siettek az egyszerű vidéki jegyzőt, mint hasonlójokat körükbe fogadni s a választottak közé avatni.” ( Önéletrajzából) ~Nlran\] Széchenyi emlékezete (Részlet) Egy szó nyilallott a hazán keresztül, Egy röpke szóban annyi fájdalom; Éreztük, amint e föld szive rezdül És átvonaglik róna, völgy, halom. Az első hir, midőn a szót kimondta, önön hangjától visszadöbbene; Az első rémület kétségbe vonta: Van-é még a magyarnak, istene. Emlékezünk: remény ünnepe volt az, Mely minket a kétségbe buktatott: Gyászról, halálról sziv-lesujtva szólt az, Napján az Urnák, ki feltámadott. Már a természet is, hullván bilincse, A hosszú, téli fásult dermedés, Készité uj virágit, hogy behintse Nagy ünneped, dicső Fölébredés! S fölzenge távol a menny boltos alja, Gyümölcshozó év biztató jele, Hallott korán megdördülő morajjá — Midőn egyszerre villám sújtja le. “Széchenyi meghalt” — Ó, mind, mind csalékony: Te vig tavasz-nap! ujjongó mezők! ... “Széchenyi meghalt” — Se nagy omladékon: “Élünk-e hát mi?” busán kérdezők.. Mert élni hogyha nem fajulva-tengés, Olcsó időnek hasztalan soka; De vérben, érben a vidám kerengés, Mely szebb jövendő biztos záloga; Ha célra küzdvén, nagy, nemes, dicsőre, így összehat kezünk, szivünk, agyunk, Vezérszó: ildom, a zászlón: előre! — Ő az, ki által lettünk és vagyunk,. Ő szól: s mely szinte már kővé meredten Csak hátra néze, mint Lóth asszonya, A nemzet él, a nemzet összeretten, Átfut szivén a nemlét iszonya; Szól újra: és im lélek ül a szemben: Rózsát az arcra élet szine fest; Harmadszor is szól: s büszke gerjelemben Munkálni, hatni, küzdni vágy a test. Hitel, Világ és Stádium! ti, három — Nem kézzel irt könyv, mely bölcsei, tanit, De a lét és nemlét közti határon Egekbe nyúló hármas pyramid! Ám, hadd üvöltsön a Számum viharja, Dőljön nyugatról a sivár homok,: A bujdosók előtt el nem takarja, Melyet ti megjelöltök, a nyomot. Nem hal meg az, ki milliókra költi Dús élte kincsét, ámbár napja múl, Hanem lerázván, ami benne földi, Egy éltető eszmévé finomul, Mely fennmarad, s nőttön-nő tiszta fénye, Amint időben, térben távozik; Melyhez tekint fel az utód erénye: Óhajt, remél, hisz és imádkozik. Te sem haltál meg, népem nagy halottja! Nem mindenestül rejt a cenki sir, Oszlásodat még a család siratja — Ő, mert ily sebre hol van balzsam-ir? ... Mi fölkelünk: a fájdalom vigasztal: Egy nemzet gyásza nemcsak leverő: Nép, mely dicsőt, magasztost igy magasztal, Van élni abban hit, jog, és erő! (1860)
