Magyar Egyház, 1967 (46. évfolyam, 1-12. szám)
1967-03-01 / 3. szám
fi MAGYAR EGYHÁZ Bakó Elemér: ARANY JÁNOS 1817—1882 A nagy költő születésének 150. évfordulójára. Azoknak a számára, akiknek a szemében a tavaszok és telek cezúrái közé szorított évek nemcsak a születés és halál természeti és élettani fogalmaira, hanem az emberi történés nagy fordulóira emlékeztető egységek is, amelyeknek nyilvántartása az emberi kultúra megőrzésére irányuló erőfeszítésünk egyik legfelemelőbb módja, az idei esztendő sokáig emlékezetes fog maradni. Különösen nekünk, magyaroknak, akik máig legnagyobb költőnk születésének 150. évfordulója mellett az emlékezésnek még olyan alkalmait is javunkra fordíthatjuk, mint a magyar egyetemi oktatás 600. évfordulója, Mikes Kelemen első levele megírásának 250. évfordulója és a bukást dicsőségre váltó magyar passzív ellenállás győzelmeként létrejött 1867. évi kiegyezés centennáriuma, nem feledkezve meg a számunkra, magyar reformátusok számára olyan alapvetően fontos dátumról: a II. Helvét Hitvallás Debrecenben történt elfogadásának és vele együtt a magyar református egyház megalapozásának 400. évfordulójáról sem. Ilyen történelmi események emlékeinek galériájában is díszes hely illeti meg Arany János születésének évfordulóját. Ez alkalommal ugyanis olyan magyar költőt ünnepiünk, akinek egyéni életében és költői alkotásában egyaránt világitó példaként maradt meg számunkra a XIX. század magyarjának küzdelemmel és elévülhetetlen alkotásokkal tele világa. Arany János ennek a korszaknak legnagyobb költői képviselője, akivel kapcsolatban jogosan állapították meg, hogy ha a magyar élet minden korábbi emléke elpusztulna és csupán Arany János összes müvei maradnának fenn az utókorra, az ő müveiből restaurálni lehetne az egész magyar múltat és a benne lefolyt magyar életet. Ez az élő, múltat és jelent megelevenítő erő Arany János költészete. Arany János a magyar nép és a magyar múlt legnagyobb költője, egyszersmind azonban egyik legkiválóbb ismerője is. Legnagyobb államférfiainkat és történészeinket is bevonva az összehasonlításba. Arany tudásának mély rétegződése szinte páratlanul áll kultúránk történetében. Ahogy Dantéról irt versében mondta, valóban megállóit az emberi sors “vizének mélységei felett” és úgy edzette szemét az évszázadok és évezredek tanításának meglátására. Egy korban, amely óriás-csizmákkal vitte előre a végzet bosszújaként sárbafullasztott magyar életet, követve óriás gyermekének és szerelmesének, Széchenyi Istvánnak Útmutatásait, el sem tudunk képzelni más költőt Arany János mellett, aki megirhatta volna a “Széchenyi emlékezeté”nek huszonöt klasszikus versszakát. Arany János számára a “Toldi” trilógia középkori magyar világa éppen olyan természetesen adódó költői tárgy, mint a “Buda halála”, “Csaba királyfi” ösvényén magyarság előtti idők mélyébe csalogató mondák. Bármibe fog, mindenben újat alkot, de nemcsak újat, hanem mindenben kiválót is: balladáiban azelőtt soha nem tapasztalt erővel feszül a magyar történelem drámai epizódjainak ereje, vagy a népi hagyomány lelket szoritó, gyakran riasztó élményköltészete. Régi, szerény tehetségű krónikások verses elbeszéléseiből Arany János tollán nemzeti klasszikummá nemesedik soksok elfelejtett történelmi emlék, könnyed, pihenő pillanataiban pedig a népdal egyszerű, természetes hangján alkot maradandót változatos lantja. Arany János máig a magyar nyelv legnagyobb mestere, és nem véletlen, hogy a múlt század nagy magyar Írói közül a mai legfiatalabb magyar nemzedék szemében ma is ő a legelevenebb és legkedveltebb költő, akinek az Írásaival, kortársainak alkotásai közül, csak Jókai zsenijének csodálatos intellektuális kalandtörténetei vetekedhetnek. Arany János, a hagyományőrző, egyszersmind a modern magyar példaképe is: nemcsak azzal a remek teljesítményével, ahogyan ez a falusi jegyző a Magyar Tudományos Akadémia főtitkári székében és az Akadémia folyóiratának szerkesztőjeként mértéket ad hivatali utódainak kulturált önmérséklet, pontos adminisztráció és meszszetekintő kultúrpolitikai magatartás tekintetében, hanem azzal is, ahogyan a görög klasszikusok müveinek fordítása mellett Shakespeare szellemének tolmácsolásával uj hidat épit a magyar és az egyetemes kultúra partjai között. Nekünk, magyar reformátusoknak az Arany Jánosra való emlékezés a lelki felemelkedés és a magunkba szállás alkalma is. Arany János is a debreceni kollégium diákja volt, az ő leikébe is ott csorgatták a magyar múlt tanításainak édes mézeit. De közöny, megnemértés és a magárahagyás ridegsége az ő lelkén is mély nyomokat hagyott, és “Bolond Istók” keserű öngunya és ironikus életszemlélete talán sohasem kerül költői tolira, ha ott nem kisért egy érzékeny lélekben a kollégiumi élet emléke. Az idei esztendő sok alkalmat adhat arra, hogy egyházainkban, magyarul is tanuló ifjúságunk tanfolyamain, nyári iskoláinkban, kulturális elődások alkalmával visszaidézzük az emlékezetbe Arany János gazdag életének és e gazdag élet költői kincseinek tanításait. Ám az egyetlen ut, amely egy költőhöz vezet, mégis mindig csak a vers marad. Az öregebbek közülünk, akik valamikor száz és talán ezer sorokat tudtunk Arany János verseiből, megint jó, ha felfrissítjük agyunkban és szivünkben ezt a gazdag világot. S a fiatalabbak, akik csak hallottak róla, vegyék elő verseit, olvassák őket egy csendes sarokban, vagy valahol egy nyugodt tó partján, ahol senki sem zavarhatja meg a nagy magyar költő nekik is szóló üzenetét. És talán még nem késő: fogjanak össze tanáraikkal együtt, keljenek versenyre egymás között, ki tud szebben és többet szavalni Arany Jánostól, hogy necsak egy megszokott, poros emlékezés alkalma legyen az egyik legnagyobb magyar szellem születésének évfordulója, hanem belőle, mint forrásból a felpezsdülő viz, ha elhengeritik felőle a követ, buzogjon fel a magyar költészet megelevenítő ereje és legyen áldás mindenki számára, aki merít belőle. *4, ‘any 3án os müvei isi REMÉNYINEK (Emlékkönyvbe) Karddal, melyet dicsővé tenni, egykor Hiven ajánlád ifjú véredet, A hon, az ugy-e szent hon, félig élt már, Halál árnyéka rásötétedett. Te messze távozál, — mi itt maradtunk, Tompán enyészve, mint sivár növény, Mely élni nem tud, halni még nem érett, Ledőlt fa, korhadó tövén. A honfibú, mely elzsibbaszta minket, Tenálad munkás fájdalom leve, Nagy, büszke, boldog népek közt forogván Művészetedben a magyar neve. És, kik panaszra, mely szóban áléi el, Fület zárnának, a dús boldogok, Veled kesergik. azt, amin te vérzel, Midőn nyirettyűd úgy sir, úgy zokog. Most a reménynek egy hangját, Reményi, Vidd el nyugatra zengő húrodon; Hirdesse szózatos fád a világnak, Hogy újra érez, újra él e hon. És élni fog, — menny, föld minden hatalma Zúduljon bár fel, — mert élni akar; Öngyikolásra hogy többé fajulna, Sokkal önérzőbb a magyar. (1859)
