Magyar Egyház, 1965 (44. évfolyam, 2-12. szám)

1965-03-01 / 3. szám

.

1

MAGYAR EGYHÁZ

Nagy Lajos:

HÓVIRÁG A NOSZVAJI SÍRRA

Dr. Szabó Zoltán (1903-1965)

A tengerentúli magyarnak van egy bánata, amit a hazai ember ritkán érez meg. Amikor emlékei drága Atlantisa alámerül a tűnő évek óceánjába, először ebből a tűnő világból a legkedvesebb arcok mennek el, azután a barátok, ismerősök s végül minden belevész a kéklő messzeségbe. Először azt hisszük, könnyeinktől nem látjuk azt a világot, amelyet örökre szeretnénk megtartani, amit akkor kezdünk elveszíteni már, amikor átléptük kis falunk határát. Néha minden úgy marad, mint régen. A templom a helyén van, csak kisebb lett. Az ősi portán áll a régi udvarház, csak mindenki elment belőle. A legdrágább hely, ahová ezer édes emlék fűz, idegen lesz számunkra, mert hazamentek, akiket szerettünk. Hazalátogató embernek csak egyért akar megszakadni a szive, hogy bár a hívogató virágos kiskert és a füstölgő kémény még a régi, de mégsem áll ki senki a kapuba és nem készül ölelésre, édes Istenhozottra. Sok amerikai magyar nem megy haza, mert elhaltak, akiket szeretett. Hiányzanak kedves arcok s idegen lett számára az a hely, ahová ő álmodozásaiban egy életen át hazajárt.

A magyarországi Református Egyházból is hazament valaki 1965. február 20-án. Csak egy személy ment haza, de itt a tengerentúl egy sereg ember azt mondja: egy drága kapocs megint elpattant. Egy hatalmas fáklya utolsót lobbant, egy melegen érző szív tüze kialudt s a félelem ott bujdosik a lelkűnkben: megint idegenebb lett az a lelkifészek, ahonnan kirepültünk. Attól félünk, hogy mind hazamennek, akiket szerettünk s ha majd otthon járunk senki sem vár Ízes szóra, emlékkincsek ládafiából való kiszedegetésére és megsimogatására.

Arról a személyről, aki hazament, 20 tanítványa a tengerentúl azt állítja, hogy egy darab magyar református világ szállt vele a sírba. Ez a személy: Dr. Szabó Zoltán noszvaji református lelkipásztor, a hires sárospataki Főiskolának neves professzora volt. Egy nagy sereg lelkipásztort tanított meg imádkozni, igéthirdetni. Ő oktatta ki kis falvak és városok lelkészeit, hogyan vigasztaljanak koporsók felett, betegségben, milyen áldott tanácsot adjanak az életutjára induló fiatal pároknak, hogyan véssék fiatalok leikébe az istenfélelem bölcsességét. Tanítványain keresztül szolgálta magyar református népét, bárhol élnek is a világon. Nincs hely tengeren innen és túl, ahol egy fiatal vagy öregedő szolga fel ne állana és ne vallaná büszkén, hogy “engem Szabó Zoltán tanított meg szeretni és szolgálni titeket, én népem.” Nagy bánatunkra csak egy könyve jelent meg nyomtatásban, tanításait tanítványai szivére irta, akik tanításait tudatosan vagy öntudatlanul tovább adják. Az ő szive immár csendesen pihen a noszvaji temetőben, de néha-néha hol az egyik amerikai vagy kanadai szószéken, egy-egy ide került lelkipásztor ajkán egy régen elszállt gondolata újra éled.

Hatvankét éves volt, amikor fajtájáért dobogó szive megállóit egy budapesti kórházban. A sárospataki Főiskola kiváló diákja, aki kormányzó-gyürüs doktorátust azért nem kap, mert az egyik nagyság nem tudja megbocsátani, hogy diákjainak a jövő kapuit döngető Írásaihoz előszót irt. Tanárai néhány hónapi káplánkodás után beviszik Patakra a gyakorlati teológia tanszékére. Tanítványai egykoruak vele, vagy már idősebbek is nála. Öreg kerületi atyák nem tudják megbocsátani, hogy a hires Novak Lajos tanszékére ilyen fiatal ember került, aki egy percig sem volt gyakorló lelkész. A racionális — vagy jobb esetben --r liberális világ kulturkeresztyénei kétségbevonták, hogy a fiatal professzor tud valamit a nagyon fontos

3

egyházi adminisztrációról. Szabó Zoltán nem törődött az akadékoskodók furcsa okoskodásával. A fiatal professzor beletemetkezik a Szentirás magyarázatába s minden gyakorlati Írásmagyarázati órája lelki lakomává válik és élményévé lesz még a tanulástól húzódozó fiatal diáknak is.

Nem adott praktikus tanácsot arra, hogy mit mondjon a lelkész annak az embernek, aki a temető füvébe belekaszált, holott ez az ő jövedelme volt. Még az én időmben az egyházi adminisztráció megtanulását is a kápláni évekre bízta, de tanította, gyakorolta és folyton mutatta másik tanártársával, hogyan kell szeretni a magyar falu népét. A magyar református ember lelkivilágát kevés ember ismerte úgy, mint ő. Ennek a népnek ismeretére és szeretetére oktatta tanítványait s ezzel adott az élet minden kérdésére egyetlen és elégséges bölcs tanácsot. Az első világháború harctéri leveleit gyüjtette tanítványaival s feldolgozta ez Írások alapján a magyar református ember lelkivilágát. Milyen kár, hogy ez a könyv, amit ő doktori értekezésnek szánt, sohasem látott napvilágot. A falusi papból egyetemi tanárrá lett vizsgáztató kifogásolta, hogy a munka érthető magyar nyelven volt megírva. Erre Szabó Zoltán müvét visszakérte és megírta helyette az “Ifjúság lélektana” cimü könyvét olyan nyelven, ami a professzort boldoggá tette, minket magyarul beszélő diákokat pedig megkeserített.

A gyakorlati teológiára vonatkozó Írásai forradalmiak voltak. Éles szemmel, prófétai bátorsággal mutatott reá a magyar “egyházi beszéd” minden hibájára és furcsa kinövéseire. Néhány év alatt a Tiszáninneni Egyházkerületet reákényszeriti igehirdetése revíziójára. Lassan az “egyházi beszéd”-ekből “igehirdetés”-ek lesznek, a lelkészek lelkipásztorokká alázatosulnak. Tanítványai a tavasz illatát viszik a sokszor múzeummá dermedt lelkiélet mezőire. Aki valaha találkozott vele, egy kedves ajándékot vitt el tőle, amit nem lehetett elfelejteni. “Lelki munkát, nem lehet leírni,” állította a régi világ; ő legalább a szolgálat jószándékát lejegyezteti. Hozzászoktatja diákjait, hogy naponta jegyezzék le Istennek hozájuk érkező üzenetét s ezzel egy nagyszerű igehirdető gárdát nevel fel. Egyik tanítványa az egész országot látja el lelki eledellel, másik tanítványa hire túlnőtt kicsiny országa határain.

Dr. Ujszászy Kálmán tanártársával olyan faluszemináriumot szervez, amire az egész nemzet felfigyel. Megérte még, hogy tanítványaik egyre másra vitték el az országos dijakat, kitüntetéseket, amiket a magyar faluról Írtak. A mai Magyarország vezetőinek lépten-nyomon kell tapasztalniok, hogy Sárospatakot, amelynek Dr. Szabó Zoltán egyik kiváló professzora volt, nem lehet kitörölni a nemzet és az egyetemes kultúra történetéből.

A cserkész mozgalmat Dr. Vincze Károly boldog emlékű főesperesünkkel és Dr. Zsíros Józseffel (ma a Hope College tanára) együtt szervezi meg. A magyarországi cserkészet egyik országos tekintélye lesz és gróf Teleki Pál belső munkatársai közé kerül, aki országgyűlési képviselőnek beviszi a parlamentbe a tehetséges fiatal tudóst és az égőszivü magyart. A nagyszerű tanárt, a kiváló igehirdetőt, a Tiszáninneni Kerület jutalmazni akarván, az erdélyi mintára, Dr. Enyedy Andor püspök mellé megválasztja egyházkerületi lelkészi főjegyzőnek. Akik valaha ellenezték, hogy a szinte diákember kerüljön be a gyakorlati tanszékre, most már igen örülnek sikereinek és az emberi gondolat a legszebb jövőt álmodja meg számára.

Az Úristen pedig beleszólt az emberi álmok világába. Egy kedves világ erényeivel, bűneivel, hagyományaival, jövendő terveivel a második világháború szörnyű viharában darabjaira tört. Maga alá temette Szabó Zoltán karriérjét is.

A magyar falut halálosan szerető, bajait, nyomorusá-