Magyar Egyház, 1965 (44. évfolyam, 2-12. szám)
1965-02-01 / 2. szám
MAGYAR EGYHÁZ 3 MIT JELENT MAGYAR RFFORMÁTUS PÜSPÖKNEK LENNI AMERIKÁBAN? Dr. Béky Zoltán püspökszentelő prédikációja Textus: I. Tim. 3:1 “Igaz ez a beszéd: ha valaki püspökséget kivan, jó dolgot kivan.’’ Az Amerikai Magyar Református Egyház nagy ünnepére gyülekeztünk egybe. Ezen a nagy ünnepen, amikor az Amerikai Magyar Református Egyház második püspökét szenteli fel és iktatja be hivatalába, az Ige nyomán szeretném figyelmeteket a püspöki tisztre irányítani, arra a magas, de roskasztóan nehéz hivatásra, amelyet az Amerikai Magyar Református Egyház uj püspöke, Nagy Lajos a mai napon vállaira vett. Hét esztendővel ezelőtt az én felszentelésemen azt mondottad Nagy Lajos, hogy abba a felelősségbe, amit a püspöki tiszttel reám bíztok, bele lehet halni. Ma, annyi esztendőnek küzdelme, harca, népünk, ősi hitünk, Anyaszentegyházunk megtartásáért, építéséért és védelmezéséért folytatott sok harc, küzdelem után meg kell vallanom, hogy majdnem igazad volt, hogy csak a Nagy Isten végtelen kegyelme volt az, ami megtartott. Meg fogod tudni, mit jelent a püspöki tiszt. Meg fogod tudni, mit jelent egy szétszórt, hazát vesztett, anynyi csalódáson keresztülment népnek, mint a mi árva magyar református népünk: főpásztora lenni. A mi őseink drárga hitét, a több mint 400 éves magyar kálvinizmust ide átmenteni, meggyökereztetni, megtartani, amelyet soha, sehol annyi veszedelem nem fenyegetett, mint itt, a nagy kiárusítások idején éppen úgy, mint ma, itt, ebben a rettentő szétszóratottságban, ebben a nagy olvasztó kemencében, meg fogod tudni, mit jelent megtartani. Ezt a sokszor nyakas, annyit csalódott, s önmagával is meghasonlott népet mit jelent összetartani, felemelni. Ezt a mi drága kincsünket szent rendeltetésének, hivatásának tudatára ébreszteni, ezt a sokszor lenézett, megvetett, gúnyolt, lebecsült, bántott, lekicsinyített Egyházunkat építeni egyik kezeddel, védeni a másikkal, naggyá tenni, felemelni, egységben megtartani, bevinni a nagy, gazdag amerikai protestáns felekezeteknek a legfelsőbb fórumaira, becsületet, tisztességet szerezni a világfórumokon, s ott hitünknek, népünknek, az egész magyarság szent ügyének, megtaposott igazságának védelmezője lenni. Meg fogod tudni, mit jelent a püspöki tiszt. “Igaz ez a beszéd: ha valaki püspökséget kíván, jó dolgot kiván. . .” Ebben az Igében Pál apostol világosan megmondja, ha némelyek nem is akarják látni az Ige igazi értelmét, mi igy értelmezzük és éljük, de az ősatyák tudták, magyar református őseink igy értelmezték, a magyar református lelki örökség közösségében élők igy élték és igy élik egyházi életüket, hogy püspökük van, hogy az egyházkerület élén püspökök szolgálnak, akik pásztorolták, vezették, védték, összeszedték a szétszórt nyájat, őrizték a tant, tartották az egyház egységét. Nem véletlen, hogy mindjárt a reformáció első századában a magyar reformátor őseink beállították az alkotmányos magyar püspökség hivatalát. A török megszállás viharos időiben, amikor erdőkből, barlangokból kellett összeszedni a népet, a Habsburg királyok vallásüldözései idején, az egyházi javakat maguknak elorzó kiskirályoknál a reformált egyházaknak a népe, az üldözött, szétszórt nép, lelkipásztorok, tagok egyaránt akarták, kívánták, hogy legyen az élükön vezér, püspök, aki a szolgálat, a teherhordozás, a megpróbáltatás örökös küzdelmében az élükön álljon, vezesse és védelmezze őket. Te is meg fogod érteni, hogy ezt az Igét csak úgy lehet értelmezni és élni, amint az ősatyák értelmezték és élték. “Aki püspökséget kiván, jó dolgot kiván ...” De nem földi értelemben vett jó dolgot. Nem hatalmat, nem gazdagságot, nem előkelőséget, hanem lelki értelemben vett jót. Szolgálatot, önmagad feláldozását másokért. Másoknak jót, az atyafiaknak, a Krisztus testének, az Anyaszentegyháznak javára való áldozatvállalást és szolgálatot. Kellett a püspöki tiszt és szolgálat azokban a megpróbáló időkben. Szükség volt a vezérre, az elsőre az egyenlők között. Kell ma is. Szükségünk van a vezérre, az elsőre az egyenlők között. Az Amerikai Magyar Református Egyház ezért őrizte meg itt is az egyháztörténelme folyamán kialakult alkotmányos püspökséget. Jóllehet vannak magukat magyar reformátusoknak nevező atyánkfiái, akik egyfajta “feudális” maradványnak tartják még a püspöki cim használatát is. Meglepődnének azonban, ha tudnák, hogy nagy amerikai református jellegű denominációk tárgyalnak a püspökség bevezetéséről. Hogy mennyire nem becsüljük meg a reánk bízott hitbeli örökségeket, bizonyítja a frankfurti Világgyülésnek az a határozata, hogy a “teológiai bizottság vizsgálja meg a püspökség funkcióját a református egyházakban, közöttük a magyar református egyházon belül”. Egy alkalommal a Világgyülésen résztvevő magyar református püspökök és kiküldöttek éppen arról tárgyaltunk, hogy milyen nagy ökumenikus szolgálat vár itt a magyar református egyházakra: átadni, miként is lett a mi református egyházunk alkotmánya, hogyan alakult ki az alkotmányos püspökség, s abból mi az, ami maradandó és közkinccsé tehető. Egy holland fiatal római katolikus teológiai professzor csak azért utazott Frankfurtba, hogy pontosan megtudakolja a magyar reformátusoktól: mit jelent a magyar református történelem, hagyomány és élet által kialakított, megbecsült és oly sokat jelentő püspöki hivatal. Ha volnának, akik ezt nem tudnák, menjenek vissza nagy reformátor eleinkhez, Méliusz Juhász Péterhez, Szegedi Gergelyhez, akik az Egervölgyi, illetve a Debreceni Hitvallásban leszögezik, hogy: “A püspökök törvényesen hivott pásztorok, vigyázok, és vagy közvetve rendeltettek, mint a próféták, apostolok, vagy közvetve az emberek által, mint a próféták és egyházi szolgák tanítványai.” 1562-ben már vannak esperesek és püspökök a magyar református egyházban. “Püspököket és espereseket kell tenni a tudományban és szertartásokban való egyetértés és tisztességes fegyelem végett” — mondja az óvári zsinat. És a legnagyobb veszély idején a református püspökök voltak azok, akik minden életveszéllyel szemben bátran küzdve személyesen faluról-falura, városról-városra járva szervezték a reformáció egyházát. Lerombolt városok és felgyújtott falvak, és a földdel majdnem egyenlővé tett községek helyén török és Habsburg között a püspöktől várta az útmutatást, tanítást, példaadást, vezetést, de az áldozatos önmaga feláldozását is a szétszórt nyáj. “Jó dolgot kiván...”, de nem földi értelemben, nem hatalmat, gazdagságot, előkelőséget, hanem lelki értelemben vett jót. Másoknak, az atyafiaknak, a Krisztus testének a javára való áldozatvállalást és szolgálatot. S mi volt ezért a jutalom? Szegedi Kis Istvánt, aki Európa-hirü tudós volt a reformáció idején — nem epigon, nemcsak valami nagy !
