Magyar Egyház, 1964 (43. évfolyam, 3-9. szám)
1964-03-01 / 3. szám
6 MAGYAR EGYHÁZ "SZABÓ DEZSŐ BEÉRKEZIK ...?!” Barátom, a “beérkezett’ iró, jó húsz évvel ezelőtt még ezt irta róla nekem: “Szabó Dezső nagyméretű ember, de hidd el, hogy irodalmunk legnagyobb csapása . . ! ” Nem hittem el. Szót se szólnék most se, ha azt nem hallanám, hogy fenti barátom újabban erősen szabódezsőzik s talán még majd ir is róla, némi változatosság kedvéért ily es címmel: “Szabó Dezső irodalmunk szörnyeteg je”. így még megérjük azt is, hogy Szabó Dezső — igy vagy úgy — “beérkezik”! Mert ö nem érte meg. Hogy ki s mi volt a hibás, az majd elválik egykor, s persze az is, hogy mit is kell érteni “beérkezésen”: sok olvasót-e; irodalmi társaságok tagságát-e; diszokleveleket-e; bőkezű kiadót vagy sikerhez-szegődő barátokat?! Nos, mindezekből Szabó Dezsőnek majdnem semmi és senki nem jutott. Magyar-nyelvű Írások sem pontosak, amikor ilyeneket Írnak: “nagy hatással volt ő a 20-as évek magyar ifjúságára”. 1928-ban Pesten Ady-ünnepélyt rendeztünk, összesen öten. Arra gondolni sem mertünk, hogy “A magyar ifjúság Ady ünnepe”-t hirdessük meg, tehát igy ravaszkodtunk: “Ezer magyar diák Ady-ünnepe” s propagandás füllentésünkből sem lett valóság, mert két-estés műsorunknak ezernyi hallgatója között alig volt 100-főnyi a “magyar ifjúság”, s főleg azért, mert éppen Szabó Dezső volt a főelőadónk. Hatása inkább szempontjainak, sőt stílusának kisajátításában mutatkozott saját-beérkezésekért remegőloholó ifjúsági hangadókon. Nem egy ily ifjú titán spékelgette előadását ily es szabadkozásokkal: “Nem azért mondom ezt (meg azt), mert Szabó Dezső is ezt (meg azt) mondta.” De még e mosakodás szólamok sem divatoztak sokáig, s Szabó Dezső már csak a pesti utcasarkokon áruitathatta 2-pengős füzeikéit . . . ! Kolozsvárról “indult”; ott született (1879), s ott volt a Református Kollégium növendéke. Szive is ide vonja, ellágyuló megpihenésre, ha egy-egy pillanatra kilobban sokféle harcainak lángja. Tanárainak meleg emberségét, közvetlenségét sokat emlegeti, s a szabad szemekkel-látás, a semper-reformari szükséglete református kollégiumaink szabadság-szellemének indító hatása benne. A reformátorok szenvedélyével és szent elfogultságával fogja ő bírálni saját egyházát úgy, ahogy azt csak magyar kálvinista tehette, s tette például a múlt század derekán 16-17 századi korrajzainak szélesebb-nyugodtabb medrében, a kálvini ökumenitás szellemében a másik (nagyenyedi) református kollégiumi nevelt; Kemény Zsigmond is .. . Szabó Dezső tanárnak készült, s mint kiváló diák a pesti Eötvös-Kollégium tagja lett. Ez intézet ■— a századfordulón még igen nyomatékosan — a magyar-francia kapcsolatok szellemét szolgálta. Szabó Dezső is a magyarfrancia szakot választotta, mint két kollégista társa: Horváth János (a legnagyobb magyar irodalomtörténet-iró) és Gombócz Zoltán (a világhírű magyar nyelvész). Párizsi tanulmányútja hozta a nagy ráébredést Írói elhivottságára, szinte úgy, mint ahogy Ady Endréből is Párizs váltja ki küldetése tudatát. S Szabó Dezsőnek is éppen Ady költészete egyik legmélyebb élménye. Móricz Zsigmond 25-éves írói jubileumának is Szabó Dezső volt a főelőadója. S néhányunk 1928-ban megjelent: “Uj arcú magyarok” c. füzete uj irodalmunk nagy hármasának Ady Endrét (mint az uj magyarság-élmény nagy látnokát); Móricz Zsigmondot (mint ennek nagy ember-ábrázolóját) és Szabó Dezsőt (mint nagy igehirdetőjét) vallotta . . . 1914-1919 végzetes viharainak “Az elsodort falu’-ját (Szabó Dezső első regénye) túléli éppen az az erő, amely azt mindég is létrehozta és létrehozhatja. Ezt éli Szabó Dezső egyik regény hőse Böjtbe János is, aki a “nehéz idők után” aratásba indul s “egy mély, tiszta hőskölteménynek érezte magát, mely a földből indul ki s a földbe tér vissza. S melyben csak munka, áldás és győzelmes elnyujtózások” vannak. A magyar föld emberének, a magyar parasztnak teremtö-termő élete a Szabó Pistáé is, az ujra-megint lett magyar falu “Csodálatos élete” (Szabó Dezső máodik regénye). E magyarság-élmény nem társadalmi osztályértékelés. “Izmusok” mérgeit is kiveti magából. “Oldalai” sincsenek, “csak” mélysége van. Az u.n. harmadik-utasok számára is csak útvesztő marad. Mert egészen egyszerűn: a szakadatlan magyar ujra-kezdések töretlenségének, szívósságának, a kibirásnak bizonyságtétele, kezdve akár a honfoglalás előtti “elsodortatásokon”, egészen a Máig vagy a Holnapig. Erő ez, amely önállását nem körülményeitől, nem a viszonyoktól, de Teremtőjétöl kapta. Sajátos énjét csak az “érti”, aki ezt magában is hordozza: éli! S látás is, szellem, amely előtt újra meg újra fölmered a végpusztulás rémképe, s ugyanakkor fog mindég is szépeket tenni-mondani-irni. (Ady: “S ha a lehetetlent nem tudtuk le bírni, volt egy szent szándékunk: gyönyörüket Írni!”) Nem is lehet más, mint “beérkezettjeiben” vagy nem-beérkezettjeiben is csak: éredeti. Tehetségeinek egyéni “Segítség!” kiáltása (Szabó Dezső harmadik regénye) éppen úgy nem talált s találhat visszhangra, mint egyetemes-történelmi, vörösmartys kiáltásai a “nagy világ”-hoz. De e lelkiség nagy fölhorkadásai mélyén is mindég ott van a bethlen-gábori józan valóság-érzék, a zseniális éleslátás könyörtelen változhatatlanságok előrelátásában. Szabó Dezső már a 20-as évek legelején prófétálja a nagy vihar közeledtét, s annak újra a magyarságot elsodró, szétszóró erejét. Nem közönségét kereste tehát, hanem híveit, tanítványait, valójában magyarság-élményének részeseit. Ilyenek pedig mindég is nagyon kevesen voltak. Az irodalmi élet akkori (s mai) patentirozott sámánjai és sámán-jelöltjei Szabó Dezső “idegengyűlöletéről” révülgettek. Holott az, amit ő valójában gyűlölt, az az érvényesülésért könyöklő-taposó, konjunktúrákat szimatoló, ügyesen-helyezkedő, nemzeti színekben s Krisztus keresztjével is cécózó, önmagát avatag frázisokkal is leplező, mindenkori haj bókolásokra mindenkor kész, falánk önzés volt! írják azt is, hogy Szabó Dezsőnek “nem volt programmja”, csak kritizált! Pártpolitikai programmja nem is volt. író volt, s mindennemű ilyes programmok teljes csődjének rengetegében újra meg újra utat vág magának nagy egyedülségének töretlen erejű hangja. “Az elsodort falu” lángelméjü költőjének, Farkas Miklósnak “a megmozdult izmok gőgös éneke roppant erő-tudatával duzzasztotta mellét. Úgy érezte, hogy haja a fák mérhetetlen üstöké közt lobog, hogy karjai végtelenné nyúlnak, át az erdő zord szövedékén s készülnek belekapni az idő zugó kerekeibe. Hogy mellében, mint roppant vulkán kohójában egy óriási tüzes szó, egy még el-nem-kiáltott, minden életet megmondó szó feszeng, és ha ki fog csendülni belőle, egy hatalmas áramba fog sodródni minden szív és minden akarat . . . Megállóit. . . arcán . . . vonaglott az erő mámora . . . Azután, teljes tüdővel beleorditotta az erdő roppant hárfájába: Magyar vagyok! Magyar vagyok!” Csapás ez? Bűn vagy erény? Áldás vagy átok? Kiki annak választja, aminek éppen neki adatott. . . ! Mohácsy Endre
