Magyar Egyház, 1964 (43. évfolyam, 3-9. szám)
1964-07-01 / 7. szám
2 MAGYAR EGYHÁZ ÍRÁS É S ÉLET... EZEN A KŐSZIKLÁN “De én is mondom néked, hogy te Péter vagy és ezen a kősziklán építem fel az én anyaszentegyházamat, és a pokol kapui sem vesznek rajta diadalmat.” Mt. 16:18. Amerika lakosságának sajátságos összetételéből következik az a szokás, hogy az emberek egymás neve után kérdezősködnek. Ha Írva látják, azt kérdik: “how do you pronounce it?” Ha hallják, ezt: “how do you spell it?” Tőlem is sokszor megkérdezték már, amin nem is csodálkoztam, elvégre magyar nevem van és hozzá olyan keresztnevem, ami Magyarországon is elég ritka. Diákkoromban kisütöttem egyszer, hogy a nevem hun eredetű és fehér sólymot jelent. Itt azonban, mikor arra kérnek, hogy mondjam az Ákos nevet angolul, azt szoktam válaszolni, hogy nem lehet, mert nincs megfelelője egyetlen idegen nyelvben sem. Számukra ez azt jelenti, hogy a nevem nem jelent semmit. Ilyenkor igy vigasztalom magamat: na és ha jelentene? Valami szépet, valami nagyot? Nem sok hasznom volna belőle. Ma már a név nem jelent semmit. Nem igy volt azonban régen. Minden bibliai név jelent valamit. Nagy részük egészen világos és könnyen érthető és ha marad is néhány olyan, melynek jelentése vitatható, többféleképpen is értelmezhető, azt a tényt senki se vitatja, hogy azok a nevek is jelentenek valamit. Jézus lelkes, lobbanékony természetű tanítványának Simon volt a neve, Jónának fia. Egy napon azonban uj nevet kapott: Péter, illetve arám nyelven Kéfás. Azaz magyarul: Kőszikla. Jézus ehhez a névhez olyan Ígéretet kapcsolt, ezzel a névvel kapcsolatban olyan nagyjelentőségű kijelentést tett, hogy ez a név fényesebbé vált minden más emberi névnél. Erre a névre egyház épült, ez a név egyházszakadást okozott, ez a név reformációt szült és az ehhez a névhez kapcsolt Ígéretek helyes értelmezése mind a mai napig kibékíthetetlen hittani és gyakorlati ellentétek forrása a római katholikus és a protestáns egyházak között. Simon a Kőszikla nevet nem az életéért, nem a cselekedeteiért, hanem a hitéért kapta. Sőt egész pontosan: megvallott hitéért. Czézárea Filippi környékén járva Jézus azt kérdezte egyszer a tanítványaitól: “kinek mondanak engem az emberek?” Ki ezt, ki azt mondta. Mikor azonban ezt kérdezte: “t i pedig kinek mondotok engem,” elhallgattak. Péter szólalt meg, ő egyedül, lehet, hogy remegő hangon, de a hitnek bizonyosságával: “Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia!” Ez a Jézus és az emberek füle hallatára megvallott hit az egyház alapja. Erős, megbízható, mozdíthatatlan, mint a kőszikla. Ereje, szikla mivolta nem attól van, aki azt megvallotta, hanem attól, akit ez a hit megvallott. Péter, az ember, akár a tanítványt vizsgáljuk benne Krisztus feltámadása előtt, akár az apostolt a Szentlélek kitöltetése után, minden volt, csak nem kőszikla. Ha az egyház építése kezdetét vette volna Czézáre Filippinél éspedig Péterre, mint alapra, annak minden reménysége tüzbe omlott volna és porrá égett volna Pilátus udvarán, mikor a kősziklának nevezett tanítvány háromszor megtagadta Krisztusát. Péter megdöbbentő hatással prédikál pünkösd napján, csodákat müvei, hitét vértanúhalállal pecsételi meg. Mégis úgy tűnik, hogy ha Krisztus az egyház fundamentumául emberi alapozást szánt, akkor a lassan emelkedő építményt Péterről Pál apostolra kellett volna áthelyezni. Ha Jézus Pétert akarta volna az anyaszentegyház alapkövéül, igy szólt volna: “te Péter vagy és én reád építem fel az én anyaszentegyházamat.” Azonban ezt mondta: “ezen a kősziklán.” Vagyis Péter megvallott hitén. Nekünk is szól: “hát ti kinek mondotok engem?” Mit mondunk rá? Mi volna a nevünk, ha az erre a kérdésre adott válaszunk, a Jézushoz való viszonyulásunk alapján keresztelnének el bennünket mégegyszer? Hogy hívna téged Jézus, ha aszerint nevezne, aki vagy? Egy hetes konferenciát rendezett az Evangelical United Brethren egyház a laikusok részére egyik telepen, melynek utolsó napjára néhány hívemmel együtt én is elmentem. A megbeszélés tárgya ez volt: mit tegyünk? Mert erőtlenedik a missziói lendület, az emberek hitükben megfáradnak, növekedés nincs. Valamit tenni kell. Hazafelé az autóban azon gondolkoztam, hogy is megy egy építkezés? Mikor Jézus az anyaszentegyház építéséről beszélt, egész biztos, hogy nem a meri modern építkezési módszereket gondolta, acélvázat, betonkeverőt, darukat, exkavátorokaat és a többit, hanem a maga korabelit. Akkor pedig az építkezésnek két módja volt. Egyik az, hogy követ raktak kőre, jó nagyokat, nehezeket. Ezek úgy le voltak csiszolva, olyan tökéletesen illett egyik a másikra, hogy kötőanyagra nem is volt szükség. A másik mód pedig az volt, hogy téglát raktak téglára és kenték a maltert minden sor tetejére, hogy jól odakösse a következő sort. Az építés tehát nem úgy megy, hogy rakjuk a követ a köre, vagy a téglát a téglára, mint a bolond, hogy a ház mielőbb kész legyen, hanem anyagot is kell hordani, maltert is kell keverni, követ is kell csiszolni. Mikor az egyház önkritikát gyakorol, mindig igaza van és jól teszi. Azonban nem szabad elfelejteni, hogy idő, méghozzá sok idő kell a csiszolásra és a malter keverésre is. Arra a türelmetlen kérdésre, hogy mit csináljunk, mert valamit csinálni kellene, én bizonyos esetekben nyugodt lelkiismerettel merném mondani: várjunk. Lehet, hogy a kötőanyag készül éppen most, lehet, hogy nagy kövek csiszolása foglalja el az építőmester minden figyelmét. Eljön az idő, mikor újra emelkednek a falak, és akkor olyan gyorsan, hogy ámulva fogjuk nézni Nézni? Nem, hanem beleépülni mi magunk is, mint élő kövek. Nem az egyház építi magát, hanem Jézus az egyházat. Mert az egyház nem önmagáé, hanem a Jézusé. Ha úgy látszik, hogy csendesek a vizek és semmi se mozog, az nem mindig a halál jele. A mester gyűjti az építőanyagot. Csak arra vigyázzunk, hogy az éj leple alatt el ne hordjanak bennünket. Mert van, aki lopni is szokott. A Sátán. A világbirodalmakat azért nevezték igy, mert olyan hatalmasak voltak, hogy az egész világ engedelmeskedett parancsaiknak. Se ők, se ellenségeik nem tudták elképzelni, hogy lehetne a dolgok rendje másképpen is. A dolgok valóságos rendje azonban mégis az volt, hogy egyik világbirodalom bukott meg és tűnt el a másik után. Nem minden uralkodó zseniális, a történelem viharos utjain Nagy Sándort általában “kis” Sándor követi és amit a hatalmas előd összegyűjtött és felépített, az elúszik és semmivé lesz a gyenge utód kezén. A keresztyén egyház sok hatalmasságot látott már feltűnni és letűnni. A római világbirodalom hatalma tetőpontján állt, mikor a keresztyén egyház kicsiny hajóját elkezdte ringatni a tenger. Hol van ma már Róma dicsősége? De az egyház még mindig megvan. Ahogy egyik régi egyházatya mondta: a keresztyén egyház olyan üllő, amelyik sok kalapácsot elkoptatott már. Világbirodalmakban nincs hiány ma sem, van belőlük három is.
