Magyar Egyház, 1963 (42. évfolyam, 1-12. szám)
1963-03-01 / 3. szám
MAGYAR EGYHÁZ 3 DR. BÉKY ZOLTÁN PÜSPÖK: A világ egyetlen reménysége a feltámadt Krisztus Megalkuvás, gyáva megfutamodás, az igaz ügynek elárulása, megvesztegetés és megvesztegethetőség azok közé a jelenségek közé tartoznak, amelyek kilátástalanná és reménytelenné teszik az emberiség életét. Az ártatlanok vére az égre kiált és a gonosznak s az emberi aljasság uralmának sötét éjszakájára ráfogják ma is, hogy ez a legnagyszerűbb emberi fejlődésnek a hajnala. Ha Krisztus Urunk szenvedésének evangéliumi történetét végiggondoljuk s kielemezzük mind a tanítványok, mind az ellenséges indulatu jeruzsálemi papi rend magatartását: rádöbbenünk, hogy a mai emberiség életét megrontó embertelenül emberi tulajdonságok ácsoltak keresztet számára s szegezték át drága testét. A saját maga pozícióját féltő Kajafás főpap, aki a mának látszólagos békéjéért és valamivel nyugodtabb életéért inkább az örökkévalóság kárhozatát vállalja magára, mikor beismerve Jézus ártatlanságát mégis keresztfára adatja őt, mert “jobb egynek meghalnia . . Lehet, hogy ma ezt igy nem mondják ki. Reálpolitikának nevezik, megegyezni az adott körülmények között s hagyni ártatlanul elvérezni azt, akinek sorsán való segítés esetleg a mi pillanatnyi látszat-békességünket és látszat-jólétünket veszélyeztetné. S a kajafási politika népszerűnek is bizonyult, mert hamarosan az ő elgondolásából megszületett jelszó hangzott fel Pilátus előtt: “vére mirajtunk ...” Alapjában véve nem is egészen érthetetlen, hogy miért tették magukévá a jeruzsálemiek a kajafási tételt. A római megszálló hatalommal nem akartak ujjat huzni, inkább azzal együtt elpusztítani, aki egy más országról beszélt. Az erőre, nyers erőszakra és hatalomra épített politika győzött. És az eredmény? Négy évtized sem telt el s Jeruzsálem romokban hevert s a megalkuvás eredménye teljes megsemmisülés és pusztulás lett. Az evangélium története azonban a tanítványokról sem fest jobb emberi tulajdonságokat eláruló képet. Ők is a hatalom, erő és fegyverek viszonyulásából ítélnek. Először is nem veszik komolyan a döntő pillanatot, mig Krisztus véres verejtékkel tusakodik imádságban mennyei Atyja előtt: nyugodtan alszanak, mintha nem is rájuk tartoznék az egész. Azután Péternek is csak a kard jut eszébe, hogy védekezzék. Végül pedg a tanítványok levonják az egyetlen következtetést az adott helyzetben: megfutamodnak. Engednek a túlerőnek. Mintik az életüket. Mennyivel jobbak Kajafásnál? A döntő pillanatban nekik is csak a saját maguk biztonsága, az örökös bizonytalanságok közötti és reménytelen ma megfutamodása jutott eszükbe. Még az elitéit s a Golgota felé roskadozva keresztjét hordozó Mesterüknek sem segítettek, hiszen mikor Urunk már nem bírta tovább, egy véletlenül arra járónak, a cirénei Simonnak vállára tették a keresztet. S a keresztfa alatt csak egy pogány római százados tett bizonyságot: “Bizony Istennek Fia volt ez... 1” Az ótestamentumi próféciákat jól ismerő farizeusok átkozták azt, akiről az ő legszentebb könyveik igazi üzenete szólt; a tanítványokból alig van ott egynéhány s azoknak sincs szavuk, pedig ők közvetlenül Mesterük ajkairól hallották: “Én vagyok a feltámadás és az élet.” Kajafás, Pilátus, Péter és Judás más és más egyéniség, személy és sors, de a döntő pillanatban mindegyikük saját magát próbálta menteni, még az iszonyatos gonoszság árán is, hogy az Élet Fejedelme a keresztre kerüljön. így jött el husvét hajnala. Nem mert a tanítványok imádságos és bizakodó lélekkel várták azt a reggelt. Nem mert Kajafás és Püátus meglátták saját gonoszságukat és megállították a legaljasabb gyilkosságot, ami valaha történt ezen a földön. Nem! Az Élet Fejedelme diadalmaskodott a halálon s megjelent az ő dicsősségében s gyáván megfutamodott, megalkuvó és rettegéssel teljes tanítványok megláthatták, megfoghatták az ő átszűrt kezét, amint eljött közéjük. S különös módon igy köszönt: “Békesség tinéktek . ■ És pontosan ez a döntő különbség, ma is. Tanítványok és ellenségek, hívők és hitetlenek, az Isten dicsőségét kereső és az istentelenség iszonyatos elvét hirdetők között. Krisztussal vállalni a diadalmas életet már most és ma. Mennyivel más lenne az életünk s az egész világ sorsa, ha a húsvéti hitből élnénk mindig s döntéseinkben mindig a krisztusi igazságnak teljes vállalása szólna megfutamodás, megalkuvás és megfélemlített hallgatás helyett. Nagypénteken az egész emberiség egyformán bűnös és felelős volt azért, ami történt. Husvét hajnalán pedig semmivé lett az emberi hatalom, az erőszakra és megfélemlítésre épített politika híveit romlásba döntötte, a megfélemlített tanítványoknak pedig az igazi felszabadulásnak, reménységnek és életnek hajnalát hozta. Nem a számok, erőviszonyok és egyáltalán nem e földi hatalmasságok akarata döntött, hanem egydül Istennek ujjáteremtő ereje. Több, mint négyszáz esztendővel ezelőtt, 1551 husvét hajnalán Sztárai Mihály magyar reformátor a török megszállta területről egy bécsi barátjának levelet irt s abban beszámolt az elmúlt esztendők nehéz, de Istentől sokszorosan megáldott szolgálatáról. Leírta a török hódoltságában élő magyarság nehéz helyzetét, szenvedéseinek sokaságát, helyzetének kilátástalanságát és mégis azt irta hogy számára “Krisztus Isten Igéjéből még egyszer feltámadt éppen itt a töröktől megszállt területen . . . Istennek adjunk hát hálát, hogy szolgaságunkban felszabadított, Krisztus ellenségeinek győzelme idején részesített a halál feletti diadalának uj életet adó erejében . . .” A húsvéti hajnalnak még egy vonására kell rámutatnunk. A csak saját maga biztonságával törődő, széthullott, megfutott tanítványok egyszerre egymást kezdik keresni és köszönteni a Feltámadás után: Az Ur feltámadott! A húsvéti hit bizonyosságából élő keresztyén többé nincs egyedül, hangja nem egyedüli, mert megtalálja azokat, akik ugyanannak a diadalmas húsvéti hitnek bizonyosságából élnek. A szétszórt, megfélemlített, szolgaságba döntött és elnyomott magyarságnak is csak igy lehet reménysége és jövője, ha Krisztus Feltámadásának békességéből és igazságából él és abban megtalálja a közös reményt egy nagyszerű holnap eljövetelére.
