Magyar Egyház, 1962 (41. évfolyam, 2-12. szám)
1962-04-01 / 4. szám
I 4 ban azoknak a magyar nőknek a tömegeihez képest, akiket feleségnek vittek ki a Keletre. A magyar nők értékének titka. A kivándorlásba csalogatások (az ingyen földbirtok, adó- és robot-mentesség, politikai szabadság Ígéretei), a nagy tömegű erőszakos elhurcolások mozgató rugói között szerepelt mindig a székely és magyar emberanyag, amelyet nem nélkülözhetett a katonaság, földmivelés, állattenyésztés, kereskedelem, iparosodás, falu- és városalapitás szüksége. A kicsalogatottak és elhurcoltak közt mégis a legértékesebb zsákmány a magyar nő volt. — A pogányság országaiban és a keleti orthodoxia világában ugyanis egy egész sor fogalom, társadalmi elem és intézmény, amely Nyugaton többé-kevésbé természetes volt: hiányzott. Az otthon- és család életének külső és belső formái csak átmenetiek voltak, telve a régmúlt atavisztikus jelenségeivel. Kevésbé volt ez látható a technikai fejlődés, a művészetek és a tudományosság terén, de annál fájdalmasabban jelentkezett a hiány az erkölcsi kultúrában s ennek legdrágább műhelyében: a családban, az evangéliumi életeszmények melegágyában. A magyar nő otthonülő, “húz a házhoz”, hűséges az urához, nevelő céllal tudja szeretni gyermekeit, otthona számára az ő világa, amelynek tisztaságára, csínjára, tisztességére, melegségére egész lelke beleöntésével vigyáz. A keleti népek nőiben ezek a tulajdonságok csak kisebb részben vannak meg, vagy hiányoznak. Más képességek vannak benne, amelyek lehetnek kiválóak a maguk nemében. Dehát itt maga a keleti férfi Ítélt, aki kényelme tartozékának találta a otthona békéjét, tisztaságát, gyarapodását és biztonságát, a körülötte önként és érdek nélkül szétáradó hűség melegét. Ezt pedig legteljesebben a magyar nőben találta meg. Ennyi az egész: egy kicsi szintkülönbség, amely azonban a természet roppant elemei mozgásának is irányt szab. Ez a kicsi értéktöbblet pedig a magyar nőben a többihez viszonyítva mindig megvolt és mindig meglesz, igy rendeltetett . . . Vagy miért tartott a bukaresti magyargyülölő román miniszter, bojár, földbirtokos, gyáros és nagykereskedő magyar házvezetőnőket és cselédeket? Azért, mert leginkább igy tudta biztonságban életét és vagyonát; azért mert reájuk bízva házát és gyermekeit, nyugodtan mehetett Nyugatra, téli s nyári üdülőire. . . A “dinasztia” alapitó székely asszony. ügy 25 évvel ezelőtt a székely soffőrt és szobalányt eskettem egy igen előkelő és dúsgazdag román ügyvéd és képviselő házában. Magasrangu bírák, tábornokok, egyetemi tanárok tartoztak a legszűkebb családhoz. Akkor már több mint tiz éve szolgálta az esküvő pár a “nagy házat”, ahol már szinte családtagokká váltak. Az esküvő napjára pedig valósággal rokonokká is lettek. Hat nagy terem volt nyitva számukra a palotában, amely megtelt a család sok és az ifjú pár kevesebb vendégével. Az asztalfőn ültek és a nász-lakomát a “kisasszonyok” szolgálták fel, akik az esketési szertartást (amiből egy-két szónál többet alig érthettek) megkönyezték és agyba-főbe csókolták az újdonsült menyecskét. — Hamar menni készültem, amikor az egyik házbeli hívem megsúgta, hogy az ház “ó-mamája” is magyar volt valaha. Ott ült a villogó szemű, nagyon öreg kicsiny asszony, hárásztkendővel térdein a kandaló mellett. Nagy sereg zajlottá körül tízévestől hatvanévesig, akik mind fiai, leányai, unokái és dédunokái voltak s egészen különös és megható szeretettel mind MAGYAR EGYHÁZ vitt és mondott neki valamit. Azután kis időre magunkra hagytak. Másképen nem tudtam, hát fakult, tört és elapadt magyar nyelvén mondta el: Igen, tiszteletes ur, 65 évvel ezelőtt kerültem a házhoz, szobalánynak, mint Terka, akit most esketett. Házvezetőnő s végül feleség lettem. Egymásután 7 leányom és 4 fiam született. Az uram igen jó ember volt, megbecsült, gyarapodtunk és sokasodtunk, ma már nem is tudom, hogy hányán vagyunk, de mind ismerem és mind szeretnek. Én már egészen az övék vagyok. De tetszik tudni az én gyermekeim és onokáim mások, mint az idevalók. Én és leányaim másként neveltük őket. Úgy mint odaát, a hegyeken túl. Ezek nem gyűlölik a székely nemzetséget, mert szeretnek engem. A mi családunkban nem volt szégyen és botránkozás, mert a gyermekek csak jót láttak és tanultak, a cselédektől is, akik mindig odaátról valók voltak. Hát igy esett a sorsom s tudom, hogy jót tett velem Isten, aki mindmáig megtartott. Az aldunai kis országok ősi magyar telephelyein, ahol az uj meg uj magyar kivándorlások népe egymás fölé rétegeződött, mások a gyümölcsök és a virágok és mások a szokások és erkölcsök is. Száz meg ezernyi kisváros és falu életében ott működik a magyar élet jó kovásza, régen elidegenedve, elkeveredve és átalakulva, de száz jelből felismerhetően. Erdélyi magyar asszonyok porladó szivéből s visszajáró lelke gondoskodásából emberibb és keresztyénibb élet sarjadott, amely Isten mérlegén mérve megérte az áldozatot, amit a magyar nők hoztak egy igazabb, szabadabb és teljesebb élet: Istenországa közelebbhozásáért. A magyar nők missziója a közel-multban. Az első világháború szörnyű katasztrófája az idegen és ellenséges uralom alá jutott erdélyi magyarság életében sok jó gyümölcsöt is hozott s ezek közt első helyen állt a szórványmagyarság kérdéseinek meglátása. Ez terelte a figyelmet a Kárpátok félkörén kívül élő, u.n. “regáti magyarságra”, mint előképére annak a halál-sorsnak, amely most már Erdély magyar népét fenyegeti. A Regát (Ó-Románia) pedig tele volt az évezeredes magyar áldozatiságnak, a betöltött magyar küldetésnek élő bizonyságaival és tanulságaival. Sokszor elindultunk a Regát kisebb s nagyobb városaiban vagy Bukarest hatalmas területének külvárosi gyűrűjében híveink után kutatni s ott láttuk a múltak folyamatait a ma tükrében. Azokban a házakban, ahol az asszony mezítláb és szurtosan, de lábujjától az orráig kifestve a kapuban visongva trécselt a hatodik és tizedik szomszédjával: nem volt mit keresnünk. Hanem a muskátlis ablakokat, a ház előtti kis virágos kerteket, a kisepert udvarokat kerestük, mert ilyen házakban találtunk a mieinkre. Ha ugyan még a mieink voltak, mert sokszor csak az anya vagy a nagyanya volt “erdélyi”. Az ő lelkiségük épült be a házba, az otthonba, a családba, a gyermekekbe és az unokákba. Ott voltak a lakások családiasságában, Ízlésében, melegében, a falak képein és az üveges szekrények jellegzetes apróságaiban. De ott fénylett a gyermekek szemében, engedelmességében és illemtudásában. — Persze nem úgy, mint “odahaza”, csak valahogy úgy, minden mosolyukban és mozdulatukban ismerősen és emlékeztetőén. Ki nem tapasztalta ugyanezt Nyugat felé menekülésünk idején, mint a magyar lelkiség száz formában való kisugárzását, amely minél messzebb távolodtunk hazulról, annál inkáb elenyészett. És vele együtt enyészett el az is, amit valaha “nyugatiasságnak”, nemesebben emberibbnek, fájdalmasan szépnek és Istenért
