Magyar Egyház, 1961 (40. évfolyam, 1-10. szám)
1961-10-01 / 10. szám
6 MAGYAR EGYHÁZ helyi egyházi és műkedvelő kulturális műsorok keretében s felesége, Dorothy, aki már itt született amerikai magyar, maga is bemutatott egy pár szép táncszámot. Természetes, hogy Zoltán barátom mindent megtett utam előkészítésére. Már a nyári vakációnkat is úgy terveztük, hogy legalább egyik hete összeessék a övékével. így, mire Pittsburghba megérkeztünk, Zoltán már előkészítette több nap munkatervét, beharangozta jövetelemet, aztán pedig az egész idő alatt sajátmaga fuvarozott részben Pittsburghban, részben környékén, sőt egy-két távolabbi pontra is. Kirándulásaink egy részén mindkét család teljes számban résztvett s mikor például Zoltán sógoráékhoz, Drienka Istvánékhoz mentünk látogatóba, akiknek farmja ott van messze már az ohioi határon, Clevelandtől északkeletre, a két család gyerekei, meg a mi, falusi élethez szokott nagymamánk osztatlan kíváncsisággal és örömmel barangolták be a szép gazdaságot és a hozzá tartozó földeket. És természetesen fényképeztek is, ami a népnyelvkutatónak elengedhetetlen kötelezettsége. Az természetesen nem olyan egyszerű, mikor az ember két családdal utazik egy harmadikhoz. Az idő jórésze utazással telik, az ott tartózkodás alatt pedig az ismerkedés, a sok uj, kölcsönösen érdeklő téma és a jó magyar vendégszeretet gyakorlása is időt vesz igénybe. Meg is kell ismerkedni a farmon élő házaspár életmódjával, napi munkájával, az egész gazdasággal, mielőtt az ember hozzáfoghat értelmes kérdések feltételéhez. Mi tehát, miután a bemutatásokon tülestünk, a gazda vezetése alatt körüljártuk az épületeket s egy jó, majdnem egyórás séta után ülhettünk csak le, hogy az ő igen érdekes élettörténetét hangszalagra vegyük. A felvett szöveg nagyon érdekesen tükrözi annak a földet szerető, bevándorolt magyar fiúnak a lelkivilágát, aki mintegy húsz esztendeig tartó gyárimunkás élet után mégis csak visszatért a gazdálkodáshoz, és most feleségével, szinte csak a kettéjük erejére támaszkodva, végzi el egy kétszázötven amerikai holdas gazdaság minden munkáját. S aztán azok a remek receptek és érdekes, a vidéki életbe belevilágitó történetek, amelyeket Mariska asszony mondott el, miután felállottunk az Ízletes vacsorától! Másnap már Pennsylvania egy kis bányásztelepére, Vintondale-re vitt el utunk. Ide feleségem és fiam kisért el, és Babos Sándor nagytiszteletü ur vitt ki bennünket kocsiján. Vintondale lelkipásztora, Toókos Károly nagytiszteletü ur régi barátunk, még abból az időből, amikor Németországban vártuk, hogy vége legyen a menekült életnek. Ezen a kis eldugott, csendes helyen a régi amerikai magyar életnek sok-sok emléke maradt fenn. Mig Károly bátyánk szives szóval és remek főzttel tartott bennünket, a szép vidék láttán lehetetlen volt fel nem sóhajtani: be jó volna egyszer itt tölteni egy csendes, békés vakációt. Aztán elindultunk ismerkedni. Hamarosan kiderült, hogy Vintondalen még évtizedekkel ezelőtti, magyarországi mintára készített szövőszéken szorgoskodnak az asszonyok, sokan ma is maguk sütik a kenyeret, mint otthon, és ahogy egy, szinte véletlenül belénk akadó fiatal gimnáziumi tanár beszéde tanusitja, az ottani magyar leszármazottak, bár csak nagy-ritkán olvasnak magyarul, legalább is manapság, még mindig jól beszélik a szüleiktől tanult magyar nyelv népi változatait. Mindez hangszalagra is került. Pittsburghba visszatérve egy napra áttettem a főhadiszállásomat a Hazelwoodra, Pittsburgh fontos magyar centrumába. Babos Sándor barátom vendégeként nála töltöttem az éjszakát és a másnapot. S délelőtt meg is kezdődött az öregek processziója: jó öreg Tóth Sándor, a régi, első világháború előtti vasgyári munkások életéből mondot el megkapó részleteket; H. Gönczi András, volt pittsburghi villamoskalauz, érdekes képekben ismertette a pittsburghi villanyos-hálózat fejlődését; a nagyváradi születésű Vezendi Imre régi váradi emlékeket elevenített fel, Jaskó Márton, a kitűnő hentesmester pompás elbeszélésében pedig hangszalagra került néhány helyi Ínyencség készitésmódja is. Jaskó uram nemcsak szóban mutatta be egyik remek készítményét, a krumplis hurkát, hanem ahogy térült-fordult, egy félóra múlva egy tányéron mutatványt is hozott belőle. Mondom nevetve Babos Sándor barátomnak: “Látod, azért ebben a munkában néha valami honorárium is akad”. Sándor komolykás mosollyal nézett rám: “Hát mára is kiparancsolta a jó Isten a vacsoránkat” S ezzel leültünk és bicskavégre vetük a krumplis hurkát. Vacsora után kedves vendégünk érkezett: az amerikai magyar református élet és az egész amerikai magyar közélet egyik fáradhatatlan vezető egyénisége, Fiók Aladár ügyvéd jött el a parókiára, hogy kérésemre hangszalagra mondja az édesapja, Fiók Albert által alapított nyomda történetét. Az ő nyomdájuk, amelyben most Fiók Albert ügyvéd fia irányítja a munkát, volt az első amerikai nyomda, amellyel én kapcsolatba kerültem. Négy éven keresztül minden lapszám előállítására Washingtonból Pittsburghba kellett utaznom, hogy az Uj Magyar Ut sok szeretettel és áldozattal készített számait megjelentessük. Másnap reggel korán elbúcsúztam vendégszerető házigazdámtól, és ismét Tóth Zoltán barátom gondoskodására bízva magamat, Coraopolisra, egy régi székely-magyar telepre kocsiztunk ki. A kis város egy gyönyörű völgy mélyén fekszik s az odavezető utak mentén mintha egy nemzeti park szép rendben tartott pázsitos, ligetes részei váltogatnák egymást. Itt a székely nyelvjárások idevetődött asszonyait, embereit kérdezgettük meg s a felvételeken érdekes képsorként vonul el Mihály Alberték ragyogó rendben és tisztaságban tartott házának egész berendezése, özvegy Buzogány Józsefné és több más háromszéki, gyergyói, udvarhelyi székely emlékei, amelyek Erdély és a Kárpátoktól keletre eső részek, vagy éppen Bukarest magyarságának régi életére vetnek fényt, majd pedig az Amerikába érkezés és az azt követő évtizedek küzdelmes és eredményes szakaszairól szólnak. A gyűjtőmunka utolsó része ismét Pittsburghban folyt le: ugyanis ott tartózkodásunk során derült ki, hogy Zoltán feleségének, Dorothynak a családja, az ő szülei, testvérei és azok gyerekei, ha mindnyájuk beszédét hangszalagra vesszük, értékes és változatos anyagot adnak egy úgynevezett családtanulmány elvégzésére. Dorothy szüleinek, Nagy Józsefnek és feleségének előadásában, beszédmódjában világosan élnek a székely, illetve a felsőtiszai népi beszéd elemei. Itt született öt gyermekük mind beszél magyarul. De már az unokák beszédében nagy a változatosság: a magyar nyelv kifogástalan ismeretétől egészen odáig, hogy a magyarul feltett kérdéseket is nehezen érti meg egyik vagy másik gyermek, minden változat előfordul. Ha visszagondolok a Pittsburghban eltöltött egy hétre, csak még jobban megerősödik az a felfogásom, hogy az amerikai magyar népnyelvkutatás sorsa, jó népnyelvkutatók felnevelésén kívül odaadó, intelligens magyarjaink, elsősorban pedig amerikai magyar lelkészeink támogatásától függ. Bakó Elemér
