Magyar Egyház, 1960 (39. évfolyam, 1-9. szám)
1960-05-01 / 5. szám
MAGYAR EGYHÁZ 3 Dr. Béky Zoltán: Triánon és a ma tragédiája Egy emberöltő lesz lassan a trianoni tragédia történte óta. Azt a kimondhatatlan igazságtalanságot, mely szenvedő magyar népünket sújtotta, mindeddig nem változtatta meg egyetlen egy nagyhatalom sem és ma már azok a népek is, melyek Trianon haszonélvezői voltak, a mi népünkkel együtt nyögnek a ma iszonyatos rabigája alatt. Talán politikusabb lenne most hallgatni a negyven esztendő előtt történt iszonyatos országcsonkitásról, de kérdezzük, vajon mit nyer vele népünk, vajon valóban jobb-e a nemzetnek, ha az anyaszentegyház is Krisztus tövises keskeny útja helyett a diplomácia sikamlós útjára téved? A magyar reformátusság mindég legjobban szenvedte meg, ha idegenek osztozkodtak felettünk. Akárcsak a törökök alól történt állítólagos Habsburg “felszabadulás” után is, a magyar református Sión erejét próbálta megtörni az idegen önkény és a magyar protestántizmus jelentette a lelki magyarság ellenállását a Habsburg önkényuralommal szemben, éppenugy Trianon után is a Felvidék, Erdély és a Délvidék magyar reformátusai voltak az elsők, akiknek tiszta magyar szellemiségét az uj jövevény urak tönkrezuzni akarták. Hol van ma már a magyar református egyházkerületek önkormányzata ellen törő úgynevezett benesi demokrácia Csehszlovákiában és hová lett a magyar református papokat keresztrefeszitő román vasgárdista őrület és a szerb király nevében gyilkoló rendőruralom? A megszaggatott, a megtépett magyar református egyházkerületek, a magyar kálvinista falvak népe, mindenütt Isten kegyelméből ma is él, ha megfogyva is, mint áldott maradék, amelylyel a mi Urunknak terve van. Az Ur Ítélete elérte az árva magyar népre és templomaira támadó szomszédországokat is. Ma a szenvedések közösek. Megtanított az Ur együttélni és imádkozzunk azért, hogy a szenvedések tüzében megtisztított Kelet-Európa kossuthi szellemben találja meg egymást úgy, hogy azok az iszonyatos igazságtalanságok, melyre Trianon bennünket emlékeztet megszűnjenek és soha ki ne újuljanak. Mit tehet a mi magyar reformátusságunk a magyar nép igazságáért és Trianon gonoszsága ellen? Nevezze gonosznak a rosszat és jónak az igazat. Ne szűnjék meg tiltakozni Trianon ténye ellen, de ugyanakkor keresse itt az idegenben a testvéri megoldást azokkal a népekkel, kiket mesterségesen szembeállított az azóta Isten által megítélt trianoni nagyhatalmi diplomácia. Minden gyülekezetünkben imádságainkban emlékezzünk meg Trianonról a junius 5-i istentiszteleten, amely pünkösd vasárnapja lesz. A Szentlélek ünnepén kérjük Istent, hogy adjon a világ vezetőinek látást, hogy olyan biinös átokkal teljes lánc-reakciót okozó döntést ne hozzanak többet, mint amilyen Trianon volt. Ez pedig nemcsak a magyarság érdeke, hanem a világ békéjének is elsőrangú problémája. Az anyaszentegyházban minket szolgálni hivott el a Békesség Fejedelme. Az a prófétai szerepünk, hogy hangos Nem-et mondjunk minden gonoszság felé, de imádkozzunk azért az alkalomért is, hogy eljöjjön az az idő a Dunavölgyében, hogy csak Igen legyen hallható, a sokféle nemzethez, néphez és nyelvcsaládhoz tartozó emberiség ajkán Krisztus Urunk felé és egyedül az Urban megtalált egység szolgáltathat számunkra is és minden népre igazságot. Nagy Lajos: MAGYAR REFORMÁTUS CHEROKEE INDIÁN PRESBITER Milyen értelmetlen cim — mondja minden olvasó. Olyan ez, mint a fából való vaskarika. Ilyen erővel azt is Írhatná valaki, hogy vizes tűz. De én állítom, hogy a cikkem cime a valóságnak megfelel és bizonyságul hívom reá youngstowni gyülekezetünket. Az én magyar református cherokee indián presbiterem ott van Youngstownban, kiabál róla az élet, mosolyog a szeme és arcáról ragyog a magyar református hűség. Odahaza, szép Magyarországon kedvenc szokásom volt, hogy a vonat harmadik osztályú fülkéjébe beülve, mindig azt próbáltam leolvasni az emberekről, hogy mi a foglalkozásuk, mi a vallásuk, mi lakik a szivükben? A szerénység és egyszerűség meleg kulcsával megnyitottam a sziveket és kiolvastam onnan kis és nagy tragédiákat, kicsi, de mégis délibábos álmokat. Az öreg pataki iskolából 12 évig évente háromszor jártam a különböző felvidéki falvakat. Lassan, ha egy nevet kiejtettek előttem, tudtam melyik faluba való volt a név tulajdonosa. A névről megmondtuk a vallásukat. Vásárokon, vonatokon az arcról leolvastuk, hogy az illető kálvinista-e vagy sem. Azt is tudtuk, hogy a zempléni, vagy abauji hegyek közül jött-e emberünk, vagy Károlyfalváról, Hercegkutról, vagy Végardóról? Végeredményben ebben nem volt semmi különös tudomány. Ennek a felvidéki népismeretemnek sokat vettem hasznát és meg-megtréfáltam az embereket. Megdöbbentettem őket, amikor nevük kimondása után, azonnal mondtam falujok nevét és egy-két családot is megneveztem. Jó néha egy rövidebb utat is ismerni az emberek szivéhez és ezt a rövidebb utat az én szeretett anyaiskolámnak, a pataki kollégiumnak köszönöm. Ez a szokásom megmaradt itt Amerikában is. Hat évig esperes lévén, ennek a kedvelt szokásomnak hódolhattam. Fitogtattam ebbéli tudományomat, mig Youngstownban alaposan fel nem sültem. Esperesi látogatást tartottam Marton Sándor nagytiszteletü egyházánál. Az esperesi látogatás, vagy ahogy őseink nevezték, a kanonikus vizitáció minden kérdésének végigkérdezése után, nemcsak az egyház vezetőit, de saját magam szivét is megszoktam kérdezni: No, hogy érezted magad, mi volt az érzésed? A szivem azt súgta, hogy ez az egyház egy kis bethániai hajlék, ahol szeretetben fürdik meg a szív, felüdül, azt érzi, hogy otthon van. Ha csak akkor találkozott először a lelkipásztorral az ember, mégis az az
