Magyar Egyház, 1959 (38. évfolyam, 1-12. szám)
1959-04-01 / 4. szám
MAGYAR EGYHÁZ 5 tévedő prófétái Illéstől és a többi igaz prófétától megtanulhatták volna az igaz Isten ismeretét, de úgy látszik, az nem hozta volna nekik azt az anyagi és társadalmi hasznot és előnyt, ami után vágytak. Illés különös versenyre hívta ki mind a nyolcszázötven hamis prófétát. Felszólította őket arra, hogy hívják segítségül az ő isteneik nevét és Illés is segítségül hívja az Ur nevét. Amelyik isten tűz által fog felelni, az az igaz Isten. Miután oltári áldozataikat előkészítették, Baál prófétái “vették a tulkot ... és segítségül hívták a Baálnak nevét reggeltől fogva délig, mondván: ‘Baál, hallgass meg minket.’ Ds nem jött szó, sem felelet. És ott sántikáltak az oltár körül, amelyet készítettek. Mikor pedig már dél lett, elkezdte őket gúnyolni Illés, mondván: ‘Kiáltsatok hangosabban, hiszen isten! Talán elmélkedik, vagy félrement, vagy utón van, vagy talán aluszik és felserken.’ És elkezdtek hangosan kiabálni és az ő szokásuk szerint késekkel és borotvákkal metélték magokat, mig csak ki nem csordult a vérük. Mikor pedig a dél elmúlt, prófétálni kezdtek egész az esteli áldozatig; de akkor sem lett se szó, se felelet, se meghallgatás.” Ekkor Illés az Isten nevét hívta segítségül: “Hallgass meg engem, Uram, hallgass meg engem, hogy tudja meg e nép, hogy te, az Ur vagy az Isten és te forditod vissza az ő szivüket. Akkor alászállott az Ur tüze és megemésztette az égőáldozatot . . . Mikor ezt látta az egész sokaság, arcra borult és mondta: ‘Az Ur az Isten! Az Ur az Isten’.” Ekkor a nyoloszázötven hamis prófétát összefogták, levitték Kison patakja mellé és kivégezték. Itt most nem foglalkozunk azzal a kérdéssel, hogy Isten nevében szabad-e végrehajtani kivégzést vagy nem. Most ezzel a történettel kapcsolatosan csak azt akarjuk hangsúlyozottan megállapítani, hogy Isten nevének dicsőségét büntetlenül nem lehet ellopni és azok, akik nem szentelik meg az ő nevét, a végén mindenképpen elvesztik a játszmát. “Az én dicsőségemet senki másnak nem adom,” ez az Isten határozata, amit teremtményei iránt való mély szeretete táplál: Benne van életünk értelme. Őt szolgálva, Őt követve teljesedhetik ki életünk. Amint nevére dicsőséget hozunk, amint azt megszenteljük, boldog, áldott életet élünk. Nekünk jó az, ha nevét megszenteljük. Isten azért akarja megszenteltetni velünk a nevét, hogy az által örömet, boldogságot és örökéletet adjon nekünk. Minél inkább megismerjük Isten természetét, az Élet lényegét általában és az emberi lét lényegét különösen, annál inkább törekszünk megszentelni az ő nevét, mert annál inkább megértjük azt, hogy életünk célja és értelme éppen Isten neve megszentelése, vagyis terveinek a megvalósitása. Jézus összehasonlíthatatlan nagysága abban is meglátszik, amit főpapi imájában (János 17:1,4) igy fejezett ki: “Atyám . . . dicsőítsd meg a te fiadat, hogy a te fiad is dicsőítsen téged ... Én dicsőítettelek téged e földön: elvégeztem a munkát, amelyet reám bíztál, hogy végezzem azt.” Jézus megszentelte az Atya nevét! Senkit sem ismerek, akinek gondolatai, beszéde, magatartása és cselekedetei következtében Isten nevét annyian magasztalták volna, mint a Jézuséi következtében. Ha tehát tudni akarjuk, hogy mit jelent Isten nevének megszentelése és hogy azt miképpen lehet elérni, akkor Jézus példáját kell megnéznünk, ő megszentelte Isten nevét a gondolataiban, beszédében, magatartásában és a Hozzá való imádkozásban. Jézus gondolatai az Isten gondolatai voltak. Valaki azt mondhatná, könnyű volt Jézusnak isteni gondolatokkal rendelkeznie, mert Isten fia volt. Nem, egyáltalán nem úgy áll a dolog! Jézusnak a figyelmét állandóan összpontosítania kellett az Isten igéjére, hogy azt saját maga és hallgatói számára tisztán felismerje és kifejezze. Tudjuk az Uj-Szövetségből, hogy egy alkalommal a pusztában félrevonulva negyven napot töltött el, mialatt Isten akaratát kutatta. Egész életében naponta érezte annak a szükségét, hogy imádkozzék, vagyis beszéljen Istennel és naponta órákat, gyakran egész éjszakákat töltött el imádságban, Istenre való figyelésben. Volt eset, amikor az ilyen szellemi-lelki tusája oly heves volt, minden erejét úgy igénybe vette, hogy beleizzadt és izzadsága vérével vegyült. A beszédeiben meghirdetett nagy igazságokat céltudatos, fegyelmezett gondolkodása, sok idejének imádságban eltöltése révén tudta felismerni. Az eredmény pedig Isten nevének a megszentelése volt. Ha pedig Jézus az Atya nevét csak nagy és állandó szellemi és lelki erőfeszítés utján tudta megszentelni, akkor ezt a célt mi sem érhetjük el másképpen! Próbáld Testvérem, minden nap megtisztítani gondolatvilágodat; igyekezzél imádkozni, Istenre és akaratára gondolni minden nap; próbáld a szavaidat és cselekedeteidet az isteni igazságokra építeni minden nap; elmélkedj Jézus gondolatairól és tedd azokat saját gondolkozásod alapjává. így a gondolataidban Te is meg fogod szentelni Isten nevét. Jézus az Isten nevét a beszédében is megszentelte. Mindig igazat mondott. Tanításai oly hatalmasak és hatékonyak voltak, hogy bennük az emberek felsőrendü, mennyei erőt éreztek. Jézus szavainak hallatára sok ember megtért, uj életet kezdett, mások testi betegségekből és elmebajokból meggyógyultak. Ne féljünk igazat beszélni. Saját magunknak is mondjuk meg Jézus igazát. Szenteljük meg Isten nevét az Ő igazsága megvallásával és szóban való hirdetésével! Legyünk ebben is követői Jézusnak, még akkor is, ha Mesterünkhöz hasonlóan minket is káromlónak neveznek és halálra akarnak adni. Olyanokat azonban, akik Isten neve helyett a saját nevüknek törekedtek dicsőséget szerezni, Jézusnak az Atya nevét megszentelő tanításai olyan dühre gerjesztettek, hogy őt megfeszítették. A bálványaikat védelmező emberek haragja nagyon hatalmas tud lenni. Hány ember haragszik meg az igehirdetőre, amikor bálványát és bálványimádását leleplezi Isten igazságának hirdetésével. Egyik Connecticut állambeli lelkész ismerősöm mondotta el, hogy ott olyan gyülekezetben szolgált, amelyiknek tagjai szinte kivétel nélkül gazdagok voltak. Amikor az evangéliumnak a pénzre, a vagyonra és annak helyes felhasználására vonatkozó igazságairól is kezdett prédikálni, tovább nem tűrték meg maguk közöss és az állásáról le kellett mondania. Megsértette az “istenüket.” — Nemrég saját gyülekezetemben háborodott fel sok ember az egyik prédikációm miatt, amiben a sáfárság gondolatáról beszéltem: A Biblia szerint mindenünk az Istené. Egészen az Istenéi vagyunk. Ennek elismeréseként mindenből, amink van, tized részt közvetlenül Isten szolgálatába kell adnunk. Tehát időnk tized részét, keresetünk tized részét nem magunkra, hanem az egyházra, reászorult embertársainkra, szerete tintézményekre kell felhasználnunk, ami, természetesen, Isten nevére hoz áldást, dicsőséget és megszentelést. A sáfárság bibliai igazságának ez a hirdetése felháborította egyes atyánkfiáit és az igehirdetőre megharagudtak. Ez esetben ez jótékony harag volt, mert azóta a gyülekezet tagjai közül sokan többet adakoznak, mint ezelőtt, tehát felismerték a vagyon önző használatában a bálványt.
