Magyar Egyház, 1958 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1958-12-01 / 12. szám
2 MAGYAR EGYHÁZ NEW VOLT SZÁMUKRA HELY (Olvasandó Lukács ev. 2:1-7) A mindennapi élet zarándokutját járó ember szamára a karácsony legmélyebb jelentősége abban van, hogy az Isten utitársul szegődött melléje a bethlehemi csodán keresztül. A zarándokút legnagyobb terhét nem a sziklák, szakadékok, ingoványok, a nap forrósága és a tél velőkig hasitó szele jelentik, hanem a magányosság. Azok a pillanatok, amelyekben sokszor a legzajosabb társaság kellős közepén is rádöbbenünk, hogy milyen tragikusan egyedül vagyunk. Azok az órák, amelyeket a legjobban hozzánk nőtt társak jelenléte sem tud kitölteni, amikor a belső egyedüllét jeges lehelete szorítja össze a szivünket, amikor lábunk ösztönösen mozdul lépésre, mert mennünk kell, morzsolni a mérföldeket tovább-tovább, ha nem is tudjuk, hogy merre, meddig és miért. Ha szivedet fogta már valaha marokra ez a gondolat, ha fölrémlett már előtted, hogy a vándornak többször ez a sora mint nem, — akkor jelent számodra valóságos örömet, kézzelfogható ajándékot a bethlehemi csoda. A csoda lényege pedig az lesz számodra, hogy a bethlehemi éjszakán megjelent isten-emberben olyan utitársat kaptál, aki mellett soha többet nem kell magadat magányosnak érezned. Vihet az utad a hétköznapok lélekölő rutinjának sivár pusztaságán, vagy a szenvedések és próbák viharverte hegyoldalán, a külső rettentéseket soha többé nem tetőzi már az egyedüllét belső férge. Társad van, akinek üdítő közössége veled marad a munkapad mellett éppenugy, mint a betegágyon; a harc hevében éppenugy, mint a börtön nyirkos cellájában. Érkezésének körülményei már eleve arról szólnak, hogy Ö a zarándokösvényt taposó utas mellé jött társnak. Számomra erről zeng dicséretet az első karácsony éjszakának az a ténye, hogy NEM VOLT SZÁMUKRA. HELY a vendégfogadó háznál. Mintha áldott társunk ezzel is a mi vándorlásba megfáradt szivünkhöz kívánt volna szólni: “Ne csüggedj! ime én érkezésem pillanatától kezdve beállók a sorba, odalépek melléd az ösvényen. Nem díszes, meleg, kényelmes otthonba érkeztem, vándorlás közben szült meg az édesanyám és még csak rendes emberi szállás se várt, egy istálló szerény zugában, hevenyészett jászolbölcsőben hajtottam fejemet az első álomra.” A zarándoksorba belépő, az egész zarándoklatba uj értelmet belevivő örök utitárs ezüst hangja tovább csilingel a szivünkben és ezt mondja: “Mivel utitársnak jöttem az utón járók mellé, nem vettem zokon azt, hogy nem volt a számunkra hely a vendégfogadó háznál. Sok és nagy oka lehetett ennek. Lehet, hogy a gazda még nem döbbent rá arra, hogy neki sincs maradandó szállása, ő is a vándorutat járja s ezért egyszerűen nem várt engem. Majd eljön egyszer az ő számára is a világosan látás órája. A mostani visszautasítás engem nem tart majd vissza attól, hogy neki is társává szegődjem. Lehet, hogy azért nem adott helyet, mert nem ismert fel. Emiatt megint csak nem Ítélem el. ügy látszik, hogy a zarándokút mentén még több ütődésre, csalódásra, szívfájdalomra van szüksége ahhoz, hogy ne a külső megjelenésre tekintsen, hanem a külső alatt a lényegre. Majd eljön az ö számára is ennek az ideje, de én akkor sem leckéztetéssel felelek majd neki. Sőt, szelíd mosolyommal éppen feloldani igyekszem majd azt a szégyenkezést, ami szivében ég majd a felismerés nyomán. Lehet, hogy számomra azért nem volt hely, mert a korábban érkezett vendégek teljesen megtöltötték a házat. Emiatt sem neheztelek erre a derék gazdára. Nem ö az egyetlen, aki a zarándokúira anélkül indult el, hogy megtanulta volna az utiteher helyes megválasztásának tudományát. Tömegével látok az utón vándorokat ebben a pillanatban is, akik roskadozva cipelnek magukkal olyan terheket, amelyek sokszorosan megnehezítik az amúgy is keserves haladást. Ezen én nem segíthetek. Minden zarándok maga kell, hogy rájöjjön arra, mi a hasznos és mi a haszontalan teher, mi segít előre és mi hátráltat. Tele volt a gazda háza, amikor én érkeztem. Majd eljön az idő, amikor kicsinyenként, vagy nagy söpréssel kiüríti a házát. Én akkor is kész leszek belépni. Van még egy lehetőség, amiről azonban szólani se nagyon szeretnék. Lehet, hogy azért nem volt számomra hely, mert nem óhajtotta jelenlétemet. Az utón mindig akadnak konok, önfejű zarándokok. Ezek mindig mindent jobban tudnak. Ezek mindig végtelenül meg vannak elégedve saját magukkal és nagy magabiztonssággal törnek előre a cél felé. Ha végignézel az ut mentén, hamar meglátod, hogy az ilyenek ezrével dőlnek ki, ott fekszenek a szélen, mint a zarándoklat legsúlyosabb sebesültjei. Az ilyeneket meg különösképen nem hagyhatom veszni. Minél nagyobbra fuvalkodott fel az énjük, annál nagyobb a zuhanás, annál kínosabbak a sebek. Egyik legszebb nevemet tagadnám meg, ha ezeknek nem válnék áldott orvosává.” Ilyen csendesen, áldóan, életet adóan pereg a karácsonnyal az utón hozzád csatlakozott örök társ szava. Egy-egy szónál, a mondat egy-egy fordulatánál felkapod a fejedet: rólad beszél. A szavaknak azonban nincs fullánkja, nincs mérge. Bármennyire húsodba vágnak is néha, gyógyító késként tetszik. Könnyebb lesz a teher, vidámabb a lépésed, szemed több reménységgel villan rá a távoli célra és mivel a zarándokút legnagyobb nyomorúsága, a magányosság megszűnt, talán az is megesik, ami eddig nem történt meg veled az utón, boldog dal száll fel a szivedből s a karácsonyt megélt zarándoktársaiddal együtt felszabadultan harson fel a dicséret ajkadon: “Jön már a Jézus, a mi sziklavárunk, Nem tart soká már bűnben bujdosásunk, Az Ígéretnek földére érkezünk, Ő lesz mi velünk.” Hamza András December, 1958 — Vol. 37. No. 12 Published monthly except June-July and August- September when bi-monthly, by the Magyar Egyház Publishing Company Editor-in-Chief—Főszerkesztő: ZOLTÁN BEKY, Bishop Editor-Szerkesztő: DR. ANDREW HARSÁNYI Editorial Office: 175 Pershing Ave., Carteret, N. J. Tel. Kimball 1-5051 Business Manager: ALADAR KOMJÁTHY 134 Norman Ave., Roebling, N. J Tel.: HYacinth 9-0717 Circulation Manager: KÁLMÁN ADORJÁN 25 Winant PI., Charleston, S.l. 9, N.Y. Telephone: YUkon 4-2594 Reentered as second class matter, October 10, 1952, at the Post Office at Perth Amboy, New Jersey, under the act of March 3rd, 1879. Subscription—Előfizetés: évi $2.—yearly.
