Magyar Egyház, 1957 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1957-05-01 / 5. szám

8 MAGYAR EGYHÁZ Szürke napok nagy percei... Vannak olyan napjaink, amelyekről, ha be szeretnénk számolni, elmondani, hogy tulajdon­képpen mivel is töltöttük el — nem sikerülne. Tettünk-vettünk, javítgattunk, ebbe is, abba is belekezdtünk: éltünk. Elment egy nap! És na­gyon sokszor, pontosan az ilyen “csak elszállt napokon” történik meg, hogy váratlanul, egy alig észrevehető szorítással átfogja a szivünket valami és ünnepnappá varázsolja a szürkeséget. így voltam én a tegnapi nappal. Javítgatásra szántam. Tele lett kis ruhával, nagy ruhával, bluzocskával az ágyam; ahogy összegyűjtöttem a különböző holmikat, a gombos-dobozt a köze­pére tettem és mellételepedtem a munkának. Munka és mégsem munka az ilyesmi, inkább csak kényelmetlen, de szükséges időtöltés. Köz­ben ezer dolog jut az ember eszébe: múlt, jelen, jövő, a magunk ezer apróbb és nagyobb öröme, bánata és a világ sorsa. Az jutott eszembe, hogy nem tudom miért, de mindig rettegésben élünk. Félünk ettől, félünk attól, félünk háború előtt és félünk háború után, félünk a bombáktól és félünk a szavaktól, a bé­kétől is, mert abban sem hiszünk . . . Félünk a holnaptól, a baráttól, mert “kiben lehet manap­ság hinni?” . . . Sajátmagunktól is félünk. Mint­ha nem lennénk biztonságban. Vásároljuk a biz­tosításokat, betegség esetére, balesetre, mindre, mert ki is tudna reánk vigyázni?! Mi magunk sem! ... Ahogy igy töprengtem magamban, kislá­nyom hazajött az iskolából. Piros volt az arca s megcsiklandozott hideg orocskája, ahogy hoz­zám bujt. Aztán elkezdtünk beszélgetni. Televízióról, rádióról, ami ebben az országban a gyermekek képzelet-világát és érdeklődését többnyire felöleli. — Anyu! a televízióból mikor megy haza mindenki? — A gyermekek mindig idejében mennek aludni este, én magam se láttam még soha az utolsó programot, igy nem tudtam pon­tos időt mondani, de azért megnyugtattam: — Biztosan nemsokára azután, hogy mi le­fekszünk. Tudod, hogy mindenki alszik éjszaka! — Nem mindenki! — felelte. Vártam, hogy valami újdonsággal fog most előállani, valaki mechanikussal, vagy cowboy-al, amit kis társai­tól hallhatott az iskolában. — Hát ki nem alszik? No, ki az? kérdeztem kiváncsi hangon. Amugyis nagy szemeivel úgy nézett reám, mint aki csodálkozik, vagy éppenséggel nem hiszi, hogy én, a felnőtt nem tudom s úgy mond­ta: — Jézus! Úgy megdobbant a szivem — még most is, amikor ezeket a sorokat irom — s némán-zavar­­tan néztem, ő pedig az előző nyugalommal hozzá tette: — Ő vigyáz ránk. Mindig. k k k Amikor már meg is vacsoráztunk, vissza­telepedtem ágyamra varrni . . . De mindig csak kis Niám arcára emlékeztem. — Miről is gondolkoztam ma? . . . Hogy fé­lelemben élünk, bizonytalan, remegő léptekkel járunk a világban, tapogatózva, mint akik egye­dül vagyunk, akiket mindenki elhagyott, mint akiknek temérdek széjjelfoszlott álom, küzdelem a jelene, vagy múltja . . . Mintha nem lenne egy hűséges barátunk, aki kitart mellettünk . . . — Köszönöm, kicsi lányom, hogy szavaiddal elvetted ennek a napnak szürkeségét . . . Persze, hogy én is tudtam azt, hogy onnan felülről vi­gyázzák lépteim, meg a te lépteidet . . . Hogyne tudtam volna! Reggel is, amikor iskolába indul­tál, az ablakból lestelek, vájjon megcsuszik-e lábad a síkos téli utón, de akkor is azt mond­tam magamban, hogy téged vigyáznak . . . felül­ről . . . De tudod, Kicsim, mi nagyok úgy elfog­laljuk magunkat, hogy sokszor éppen arra nincs időnk, amire kellene és pont arra nem gondo­lunk, ami a legnagyobb békességet nyugalmat adná a mi zaklatott, ideges napjainkban . . . Még­hozzá mindent halasztgatunk is. Tervezünk, de úgy, mintha időmilliomosok volnánk: Majd tiz év múlva, majd húsz év múlva . . . Majd ezt csi­nálok, majd úgy fordítom az életemet. Majd amikor jobban ráérek, a a gyerekek is megnő­nek és nyugodalmasabb lesz az életem . . . Igen, akkor majd az írást is többször előveszem, mert majd csak kiülök a nagy fotelba és lesz rá bő­ven időm . . . De eljutunk-e addig? Élünk-e addig . . . Vagy addig agyon-ideges­­kedjük magunkat ebben a félelemben, aggoda­lomban élő világban? Állítjuk, hogy a világtól vagyunk rettegők és idegesek, pedig a világ iga­zodik utánunk, lesz és lett olyanná amilyen. De mi nem változunk. Majd . . . Ahogy ott ültem a sok gomb és kisruha kö­zött, hirtelen összerezzentem a félelemtől: — Hátha csak tiz évem van hátra? ... És, ha csak egy volna? Egyetlen egy esztendő . . . Mit csinálnék hirtelen, hamar? . . . — Rendbetenném a házat, hogy mindennek mindenki tudja a pontos helyét, megvenném jö­vőre is a télikabátokat a gyermekeknek, mert azt csak egy anya tudja igazán, nehogy megfáz­zanak a kicsi hátak. Aztán kellene Írni leveleket mindenfelé. Megmagyararázni sokmindent, ami félreértés van . . . Aztán, Istenem! kellene utaz­gatni is. A Niagarát is hogy szerettem volna mindig megnézni, meg a svájci gleccsereket. Az­tán kellene fényképeket készíttetni, emlékeket. Gyermekkoromban édesapámmal sokszor jártunk ibolyát szedni, legalább egyszer jó volna még CATECHISM címmel egy felnőtt és gyermekek oktatására alkalmas kátét állított össze Kovács István ref. lelkész. — A káté általános és magyar egyháztörténeti összefoglalást és imádságokat is tartalmaz. — Egy példány ára $1.00. MEGRENDELHETŐ EZEN A CÍMEN: REV. STEPHEN KOVÁCS 1027 Haynes Street, Akron 7, Ohio

Next

/
Thumbnails
Contents