Magyar Egyház, 1957 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1957-05-01 / 5. szám
8 MAGYAR EGYHÁZ Szürke napok nagy percei... Vannak olyan napjaink, amelyekről, ha be szeretnénk számolni, elmondani, hogy tulajdonképpen mivel is töltöttük el — nem sikerülne. Tettünk-vettünk, javítgattunk, ebbe is, abba is belekezdtünk: éltünk. Elment egy nap! És nagyon sokszor, pontosan az ilyen “csak elszállt napokon” történik meg, hogy váratlanul, egy alig észrevehető szorítással átfogja a szivünket valami és ünnepnappá varázsolja a szürkeséget. így voltam én a tegnapi nappal. Javítgatásra szántam. Tele lett kis ruhával, nagy ruhával, bluzocskával az ágyam; ahogy összegyűjtöttem a különböző holmikat, a gombos-dobozt a közepére tettem és mellételepedtem a munkának. Munka és mégsem munka az ilyesmi, inkább csak kényelmetlen, de szükséges időtöltés. Közben ezer dolog jut az ember eszébe: múlt, jelen, jövő, a magunk ezer apróbb és nagyobb öröme, bánata és a világ sorsa. Az jutott eszembe, hogy nem tudom miért, de mindig rettegésben élünk. Félünk ettől, félünk attól, félünk háború előtt és félünk háború után, félünk a bombáktól és félünk a szavaktól, a békétől is, mert abban sem hiszünk . . . Félünk a holnaptól, a baráttól, mert “kiben lehet manapság hinni?” . . . Sajátmagunktól is félünk. Mintha nem lennénk biztonságban. Vásároljuk a biztosításokat, betegség esetére, balesetre, mindre, mert ki is tudna reánk vigyázni?! Mi magunk sem! ... Ahogy igy töprengtem magamban, kislányom hazajött az iskolából. Piros volt az arca s megcsiklandozott hideg orocskája, ahogy hozzám bujt. Aztán elkezdtünk beszélgetni. Televízióról, rádióról, ami ebben az országban a gyermekek képzelet-világát és érdeklődését többnyire felöleli. — Anyu! a televízióból mikor megy haza mindenki? — A gyermekek mindig idejében mennek aludni este, én magam se láttam még soha az utolsó programot, igy nem tudtam pontos időt mondani, de azért megnyugtattam: — Biztosan nemsokára azután, hogy mi lefekszünk. Tudod, hogy mindenki alszik éjszaka! — Nem mindenki! — felelte. Vártam, hogy valami újdonsággal fog most előállani, valaki mechanikussal, vagy cowboy-al, amit kis társaitól hallhatott az iskolában. — Hát ki nem alszik? No, ki az? kérdeztem kiváncsi hangon. Amugyis nagy szemeivel úgy nézett reám, mint aki csodálkozik, vagy éppenséggel nem hiszi, hogy én, a felnőtt nem tudom s úgy mondta: — Jézus! Úgy megdobbant a szivem — még most is, amikor ezeket a sorokat irom — s némán-zavartan néztem, ő pedig az előző nyugalommal hozzá tette: — Ő vigyáz ránk. Mindig. k k k Amikor már meg is vacsoráztunk, visszatelepedtem ágyamra varrni . . . De mindig csak kis Niám arcára emlékeztem. — Miről is gondolkoztam ma? . . . Hogy félelemben élünk, bizonytalan, remegő léptekkel járunk a világban, tapogatózva, mint akik egyedül vagyunk, akiket mindenki elhagyott, mint akiknek temérdek széjjelfoszlott álom, küzdelem a jelene, vagy múltja . . . Mintha nem lenne egy hűséges barátunk, aki kitart mellettünk . . . — Köszönöm, kicsi lányom, hogy szavaiddal elvetted ennek a napnak szürkeségét . . . Persze, hogy én is tudtam azt, hogy onnan felülről vigyázzák lépteim, meg a te lépteidet . . . Hogyne tudtam volna! Reggel is, amikor iskolába indultál, az ablakból lestelek, vájjon megcsuszik-e lábad a síkos téli utón, de akkor is azt mondtam magamban, hogy téged vigyáznak . . . felülről . . . De tudod, Kicsim, mi nagyok úgy elfoglaljuk magunkat, hogy sokszor éppen arra nincs időnk, amire kellene és pont arra nem gondolunk, ami a legnagyobb békességet nyugalmat adná a mi zaklatott, ideges napjainkban . . . Méghozzá mindent halasztgatunk is. Tervezünk, de úgy, mintha időmilliomosok volnánk: Majd tiz év múlva, majd húsz év múlva . . . Majd ezt csinálok, majd úgy fordítom az életemet. Majd amikor jobban ráérek, a a gyerekek is megnőnek és nyugodalmasabb lesz az életem . . . Igen, akkor majd az írást is többször előveszem, mert majd csak kiülök a nagy fotelba és lesz rá bőven időm . . . De eljutunk-e addig? Élünk-e addig . . . Vagy addig agyon-idegeskedjük magunkat ebben a félelemben, aggodalomban élő világban? Állítjuk, hogy a világtól vagyunk rettegők és idegesek, pedig a világ igazodik utánunk, lesz és lett olyanná amilyen. De mi nem változunk. Majd . . . Ahogy ott ültem a sok gomb és kisruha között, hirtelen összerezzentem a félelemtől: — Hátha csak tiz évem van hátra? ... És, ha csak egy volna? Egyetlen egy esztendő . . . Mit csinálnék hirtelen, hamar? . . . — Rendbetenném a házat, hogy mindennek mindenki tudja a pontos helyét, megvenném jövőre is a télikabátokat a gyermekeknek, mert azt csak egy anya tudja igazán, nehogy megfázzanak a kicsi hátak. Aztán kellene Írni leveleket mindenfelé. Megmagyararázni sokmindent, ami félreértés van . . . Aztán, Istenem! kellene utazgatni is. A Niagarát is hogy szerettem volna mindig megnézni, meg a svájci gleccsereket. Aztán kellene fényképeket készíttetni, emlékeket. Gyermekkoromban édesapámmal sokszor jártunk ibolyát szedni, legalább egyszer jó volna még CATECHISM címmel egy felnőtt és gyermekek oktatására alkalmas kátét állított össze Kovács István ref. lelkész. — A káté általános és magyar egyháztörténeti összefoglalást és imádságokat is tartalmaz. — Egy példány ára $1.00. MEGRENDELHETŐ EZEN A CÍMEN: REV. STEPHEN KOVÁCS 1027 Haynes Street, Akron 7, Ohio
