Magyar Egyház, 1957 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1957-11-01 / 11. szám
6 MAGYAR EGYHÁZ MAGYAR MENEKÜLTEK KÖZÖTT Éppen egy esztendeje annak, hogy az 1956 évi októberi szabadságharc után, ilyenkor novemberben tele voltak az újságok a magyarság hősies küzdelmével. Ezrével indultak meg a hontalan bujdosás utján magyar véreink, nem sokkal azután pedig az első szabadságharcos menekültek is megérkeztek Amerika földjére. Megmozdult az amerikai és a magyar egyházak tagjainak a szive s páratlan szeretettel és lelkesedéssel fogadták a közénk érkező magyarokat. A 200,000 magyar menekült közül eddig mintegy 35,000 jöhetett Amerika földjére, s körülbelül 25-30,000-re tehető azoknak a száma, akik még vagy Ausztria vagy Jugoszlávia menekült táboraiban vannak. Az Egyesült Államokba érkezett mintegy ötezer református magyart az itteni nagy protestáns egyházak mind igazi, meleg testvéri szeretettel fogadták. Különösképpen nagy érdeme van a menekültek letelepítésében a Presbiteriánus egyháznak, amely összesen 4,311 magyart vett pártfogásba. (Lásd a “Presbyterian Life” c. folyóirat november 2-i számát.) A többi egyházak között figyelemre méltó a holland eredetű Keresztyén Református Egyház munkássága, ahol Unghváry Sándor lelkészt alkalmazták a Grand Rapids-ben (Mich.) és vidékén letelepedett magyarok lelkipásztorolására. (Lásd “The Banner” 1957 november 27-i számát.) A magyar gyülekezetek között a mi Független Egyházunk, számarányát felülmúló nagyságban és példaadó módon vette ki részét ebből az emberbaráti munkából. A mi újságunk hasábjain sűrűn foglalkoztunk ezzel a kérdéssel. Most, egy év távlatából úgy látszik, mintha a menekültekről a figyelem általában elterelődnék, mind kevesebb és kevesebb szó esik róluk. Fordítsuk tehát tekintetünket egy gyülekezet felé, ahol sok magyar menekült telepedett le, s ahol még ma is nagy szeretettel próbálják ezt az ügyet előtérben tartani. Perth Amboy New Jersey állam közepén abban a helyzetben volt, hogy nagyon közel volt Camp Khmerhez, ahová az első menekültek érkeztek s segítséget is többet nyújthatott, mint talán más egyházak. A perth amboyi egyháztagok közül öten teljes idejű munkásként dolgoztak a Camp Kilmer-i elosztó táborban. Az egyik a bevándorlási hatóságoknál, a másik az egyházi hivataloknál és a harmadik a kormányszerveknél, egyformán nélkülözhetetlen minőségben. Ki tudná elsorolni azt a sok útmutatást, amit ezek és a más szomszédos egyházaktól ott dolgozó önkéntes munkások nyújtottak az Amerika földjére érkezett menekülteknek? Mennyire más volt ezeknek a magyaroknak a fogadtatása, mint az 50-60 évvel ezelőtti magyaroké, akik a századfordulón jöttek? De mennyire többet vár Amerika és az itteni magyarság is ezektől az ilyen nagy áldozattal és szeretettel fogadott magyar testvérektől!! Felejthetetlen marad az az emlék, amikor az első menekültek érkeztek. Jöttek azután egymásután mind többen és többen. Összesen 114 menekült érkezett eddig a perth amboyi egyházba. Ebből 20 család, férj feleséggel és 27 gyermekkel, 42 magános férfi, 6 magános nő. Hét gyermeket kereszteltünk meg, és ha nem is eskettünk meg annyit, mint a torontói (Canada) egyház a legutóbbi egyházi újságban közzé tett híradásuk szerint, mégis négy pár kötött házasságot templomunkban. Hét azoknak a száma, akik nem reformátusok, de többen vannak olyanok, akik ittlétük óta tértek át a református egyházunk tagjai közé. A magánosok között csak három olyan szerepel, akik nősek és családjuk otthon maradt Magyarországon. Két fiatal fiú egyetemi ösztöndíjat kapott és szorgalmasan tanul. Három azoknak a száma, kik szó nélkül eltűntek és hollétükről mit sem tudunk. Mit jelentenek ezek a magyarok a mi közösségünknek? Nagyon sokat, szinte emberileg nem is igen lehet kifejezni. Ki felejtené el az első keresztelő alkalmát, amikor keresztszülőket kerestünk? A templomi hirdetésre egyszerre öt pár is jelentkezett, boldogsággal és meleg emberi szeretettel töltve be annak a családnak az életét. Három testvér szakadt el egymástól s azokat hosszú várakozás után beengedték Amerikába, hogy együtt élhessenek: az egyik Svédországból jött, a másik Ausztriából, és a harmadik Jugoszláviából. A legtöbb magyar szorgalmasan dolgozik és munkahelyén megállja a helyét. Többen munkát változtattak, hogy jobbítsanak körülményeiken. S azok is, akik legutóbb érkeztek és valami ok miatt még munka nélkül vannak, jó reménységgel tekintenek a jövőbe, hogy nemsokára ők is hasznos tagjai lesznek a társadalomnak. Hat családnak és hét magános embernek van már autója, hogy munkahelyeikre könnyebben juthassanak, és egy családnak már saját háza is van. Igaz ugyan, hogy nincs teljesen kifizetve, de a jó magyar szivek segítségével a foglaló után lassan letörlesztik majd az árát és a saját házukban laknak. Mindegyik azon törekszik, hogy a saját lábán megálljon és ne szoruljon mások segítségére. Dolgoznak néhol egy családban többen is, és ahol a gyermekek már nagyobbak, a férj mellett a feleség is buzgólkodik, hogy minél előbb beszerezhessék a szükséges bútorokat, háztartási cikkeket. Van közöttük mindenféle foglalkozású ember: autószerelő, kőműves, szakács, soffőr, könyvelő, és még sok más. A nők átlag-keresete heti $35.- $60.még a férfiaké heti $50.-tói $100.-ig váltakozik. Az egyik fiatal ember a minap boldogan mutatta, hogy egyezer dollár megtakarított pénze van a bankban, amit katonai szolgálata után tanulmányai folytatására szánt. Fizetése pedig nem a legnagyobb, sőt, az egyik legkevesebb volt: $1.00-os órabér. Mind szorgalmas és igyekszik megtanulni angolul. Nem ritka, hogy van olyan is a menekültek között, aki már szépen beszél angolul. Egyet sem kellett deportálni a 114 közül, egy sem ment önként vissza Magyarországra. A legnagyobb szomorúságunk az, amikor egy pár magyar nem jár el rendszeresen az Isten házába, de igen nagy öröm látni azokat, akik boldog örömmel jönnek és énekelnek, imádkoznak és dicsérik az Istent. Hogy mennyi munka és fáradság, mennyi áldozat és keresztyéni szeretet van ezek mögött a számok mögött, azt csak az tudja, aki egynek is a gondját felvette. Isten megsegített és megáldott olyan egyháztagokkal, akik — sokszor erejükön felül — adománnyal, munkával és egyéb módon segítségükre siettek a magyar menekülteknek. Vajha ne feledkeznének el arról ezek a szabadságharc után Amerikába érkezett magyarok, hogy mind hálát adjanak Istennek az Ő megtartó kegyelméért és ne szűnnének meg könyörögni az ő, népeket és világokat megsegítő hatalmáért, hogy Magyarország is minél előbb önálló, független és szabad ország legyen. Ábrahám Dezső
