Magyar Egyház, 1957 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1957-10-01 / 10. szám
MAGYAR EGYHÁZ 3 Október 23 Már ott ragyog a magyar történelem legszebb dátumai mellett. Hire, neve úgy fénylik szerte a világon mint egykor a nándorfehérvári diadal. A világ leigázott részében igyekeznek elfelejteni és elfelejtetni. Hasztalan. Eljön az idő, amikor e naptól számítják a bolsevista uralom összeomlásának a kezdetét. Nekünk magyaroknak fájdalmas és boldog ünnep. Fájdalmas, mert harmincezer hősi halott árnya lengi körül. És köztük mennyi gyermek és fiatal! Fájdalmas, mert úgy látszik, hiába vetették oda szép fiatal életüket önfeledt áldozattal. A szabadság, amiért meghaltak, újra messze van. A zsarnokság, önkény, a kegyetlen terror temetői csendje borul népünkre. És jaj, de nehéz most már ebben élni, a teljes szabadság pár napig tartó, boldog öröm-mámora után. És mégis boldog ünnep. Benne van jövőnk ígérete, feltámadásunk záloga. Nem élhet az a nép sokáig rabságban, amely igy szereti a szabadságot és ennyit képes áldozni érte! Mi nem hiszünk sem a vak sorsban, sem a végzetben. Tudjuk, hogy hatalmas, világ fölötti és világot rengető erő, a Gondviselő Isten indította el népünket történelmének utján. Ő állította olyan helyre, ahol előtte számtalan nagy nép alkotott államot, sőt birodalmat, de egy sem tudott megmaradni. Tüzes kemencében éltünk és égtünk századokon át — de megmaradtunk. Az agyagból, ha nem égetik ki, csak vályog marad, a legnagyobb építész sem tud földszintes háznál nagyobbat alkotni belőle. Ha kiégetik — tégla lesz, eszköz a művész kezében, hogy az ember lelke, szelleme szárnyalását hirdető hatalmas alkotássá, templommá, vagy palotává formálódjon. így edződtünk mi a szenvedések tüzes kohójában. Október 23 egy hitetlen, mind jobban anyagelvűvé váló emberiség arcába vágta az igazságot: Gyávák és képmutatók! Áldoztok a modern Baálnak, a gazdagság, jólét, a hatalom istenének. Őrzitek gyáva emberségtek és féreg éltetek múlandó bástyáit és közben — jaj, el is felejtitek, mi az emberi élet célja. Élni, harcolni, küzdeni, szenvedni és gyötrődni eszmékért: az ember szabadságáért, méltóságáért. A halál, jaj, mindenkit elér, de mit féltek tőle? “Nincs annál nagyobb szeretet mintha valaki életét adja az ő barátaiért.” Október 23 sokszor már üresen kongó szavaknak adta vissza a hitelét: szabadság, egyenlőség, testvériség. Nem “csak” politikai felkelés volt, nem “csak” forradalom. Ott, a Parlament előtt, az elsötétedett téren újságpapírokból gyújtott fáklyák lobogó lángjainál Budapest népének a szive, lelke is lángbaborult. Úgy szórta bele telkének illatát az enyhe őszi magyar éjszakába, mint szél a virágzó fák millió szirmát tavasszal. A Lélek elevenedett meg ott akkor este, a Lélek, amely soha nem tapasztalt, de el sem képzelt egységbe forrasztott össze mindenkit. Senki nem kérdezte: Te mi voltál, mit csináltál tegnap, milyen származású vagy? Egy volt a fontos: Hol állasz most a szeretetnek ebben a lobogó lángolásában? Lemoshatod bűneidet is, szörnyű vétkeidet, újjá születhetsz, csak lángolj és szeress, szeress, szeress . . . Ez az áradó szeretet vitte, hajtotta a magyar népet abba a hihetetlen küzdelembe, amelyben fiatalságunk szinte puszta kézzel négy szovjet páncélos hadosztályt kényszeritett térdre és kivívta a szabadságot. Ez a Lélek vitte, hajtotta a százezres tömeget, fegyvertelenül, a Himnuszt és Szózatot énekelve szovjet páncélosok és gépfegyverek gyilkoló csövei elé, halált megvetően, félelem nélkül. És amikor a világ gyáván magára hagyta a magyarságot ebben a még Dávid és Góliát harcának sem nevezhető szörnyű egyenlőtlen küzdelemben, amikor még határozott és elszánt komoly szóval sem kapott támogatást, amikor már leverték fiatalságunkat, temetőbe küldtek harmincezer hősi halottat, amikor már vagonok százai vitték a deportáltakat a Szovjetunió felé, ez a Lélek kelt szárnyra asszonyainknak a decemberi gyászruhás tüntetésénél. A fekete asszonytömeget fegyverrel körülvevő és már harcolni készülő szovjet katonáknak ezt kiáltották: Mit féltek tőlünk? Nincs nekünk fegyverünk, csak virágunk, bánatunk és könnyeink. Ez a kiomló áldozat, az áradó szeretet és a szárnyra kelt lélek teszi sok minden más mellett — amit annyian és annyiszor elmondanak szerte a világon — október huszonhármat igazi, nagy ünneppé. KISS SÁNDOR
