Magyar Egyház, 1956 (35. évfolyam, 1-11. szám)
1956-06-01 / 6-7. szám
8 MAGYAR EGYHÁZ stoäb* * a Irta: MOHACSY ENDRE Elönt a napfény mindent, amit csak látni lehet: fát, bokrot, házat, kertet, szőlőhegyet és dombot is. Ilyenkor a legsugarasabb a falu. Egyetlen falevél se rebben, száraz gally se reccsen, csak itt-ott hallik halk zümmögés, talán dongóé, talán méhesé . . . S a Nap ontja aranyesőjét erre a végtelenül szabad életre, erre a halk léleklüktetésre . . . így megyek be a faluba, hogy tudom senkit se látok, senki sincs otthon, mind odakint vannak a tagban, a hegyen, vagy éppen a Pusztán: a nagy Kúton, hordóval Feriék . . . Nemcsak látom őket, de érzem minden eremben ott élnek, s csupa örömet ver a szivem, hogy vélek gondolok s vagyok most is. Megyek be a fényben megtárult faluba, ebbe a kicsi faluba, aki most egyszeribe fényes palotája a sugározó Napnak. S persze, hogy mindegyik ajtó tárva nyitva benne. Bejárhatom a néma szobákat, szólongathatom, akit csak jólesik, senki nem szól rá, s mégis az egész falu mosolyog rám, és igy fogad engem, így, mintha csak tegnap óta nem láttuk volna egymást: a falu meg én, meg Feriék, meg Józsiék, meg a többiek mind. Nem is szólnának semmit is, talán még azt se, hogy no megjöttél. Nem. Mert most is úgy veszik, hogy ott vagyok köztük igy is, meg úgy is. S mégis nem ez most a legszebb, de a sokféle aranyfény a legszebb, ahogy ráhull a zöld falombra, sűrű bokorra, hófehér házsorokra, s széjjel sok színére. Olyan az egész, mint egy nagy széles s nyílegyenes ragyogó folyosó. De a végén ott vigyáz a kicsi templom vigyázós tornyával, égre meredön, s csak úgy vakít a sugár, ahogy verődik rája, mintha lobbot vetne lángja. Lehetne égő, tüzes nyelve most a: Csöndnek! Mert imé igy szól a némaság is, igy beszél csodapalotát; ily szépséget is mutat az Isten, ha akarja . . . így beszél hát e nagy fényes némaság, mond valamit, ami szólhatatlan; valamit, ami uj és uj szó lenne, ha megszólalhatna; valamit, ami belőlem való és csak belőlem való lehetne, és senki mástóli uj szó... S aki feléje tart szüntelen, bárhol s bárhová járjon is el, lelke orcáját mindég feléje fordítva tartja, az a gyermek, az örök gyermek, a falu gyermeke, aki imé most érkezik, és aki mindég éppen most frissiben érkezik haza a falujába. így térek én most a faluba személyesen, tündöklő fényben, a Nap sokféle aranyában megszépültén, és újra meg újra látom, hogy semmit nem változott, az én falum semmit sem változott. Az én falumban a Nyár ismét kibontja teljes nagy pompáját és minden ékességét. Ha akarom: az égnek kék palástja rajta fehér felhő dísszel; ha akarom: az égő vörösen vagy zölden vagy sárgán viliódzik a sugár hullám rajta. Mindegy az, hogy hol vagyok én, és az is, hogyhová lett tőlem a falu . . . mégis csak látom, mégis csak érzem és élem. Igen, újra élem. Most nekem az egész világ egyetlen nagy mozivászon, Csak ennyi az egész világ nekem, és azért, hogy ráomlassza sugár özönét a nyár Napja, és benne ott tündököljék fényes pompázatosán: a falu . ■ . Imé magunkban hordozzuk világunkat: az életnek ezernyi dús színeit, sokféle ragyogását. Nem benyomás vagy hangulat, vagy érzelem vagy olvadozás, de élet, de valóság. Semmi közöm a képekhez, és emlékezös elágyulásokhoz, azok sorvadnak és sorvasztanak, emésztenek és emésztődnek. Valóság az, ami szivén ragad, olyan valóság, amely ma és tegnap és holnap is ugyanaz. Lehet, azért is szakadtam idegenbe, hogy megláthassam igy a falut, ilyen messziről, ilyen csodás színekben, ilyen nagyon szépnek. S lehetne e másabb és szebb értelem benne, s az életünkben is, mint az, hogy minden, ami tünékeny, ami elmúlásra, elfelejtésre, letűnésre való lenne, hogy mindaz, amit elvisz tőlünk az Idő, meg a Tér, hogy mindaz mégis változatlan s mégis örökre való nagy szépség, amit nem vehet el tőlünk senki, mert belerótta magát: a látó szemekbe. Lehet azért is szakadtam idegenbe, hogy megláthassam milyen tündökletes a Nyár, hogy milyen teljességgel pompázik az élet éppen a Nyárban, amely ime csupa fény, csupa szín, csupa szépség. (Farizeusi fohász) Szeretem a Te szentegyházad S lakozásodnak földi helyét, De — mig Zöld Gergely lesz a papunk. Én nem viselem semmi terhét. Szeretlek Téged, áldott Uram S vágyom, hogy akaratod tegyem: De a szomszédos egyháztagtól Óh kérlek, szabadíts meg engem. Köszönöm Néked a hangomat S az énekre ihlető erőt, De — mig Nagy Pál lesz a kántor, az énekbe nem segítem őt! Asztalodra a drága Jézus Kegyelmének jelét helyezed: De ha Kiss Bálint osztja azt ki Sem bort nem veszek, sem kenyeret. Mindenem, mikkel megáldottál, Tőled jöttek és Tied ezek: De — hogy Rácnét is segélyezik, Adakozásban részt nem veszek. Könyörgöm Hozzád esdekelve, Készíts nekem a mennyben helyet, Égi lakást, — de — kérlek, Uram, Semmiképen sem Nagyné mellett. (Angolból: Solymossi I.)
