Magyar Egyház, 1956 (35. évfolyam, 1-11. szám)
1956-05-01 / 5. szám
MAGYAR EGYHÁZ 7 Irta: MOHÄCSY ENDRE — Csak lapát van .. ! Ezt a tört magyarságos szót mondta a vöröshaju munkavezető, ahogy ránézett Takács Jánosra, és meglátta azt, hogy a bal kezén csak egy ujja éktelenkedik. így hát könynyen elriad majd a lapátolástól. De Takács nem hagyta magát. — Nem baj az! Bírok én egy kézzel is ... ! mondta dacosan. És reggel már ott állt ő is a vasúti töltés mentén a hosszú embersorban és szórta-hányta — nem ugyan a lapáttal — de nagy villával a nagyszerűi! sódert a sínek közé. A vöröshaju meg minden percen ott állt-járt körülte, mig aztán megállt a háta mögött, és még az óráját is elővette, úgy mérte másodpercenként hányat lendül a karja, de még talán a köveket is megszámolta, hogy hány szorult a villára. Takács meg csak annál gyorsabban szórta a követ. A villa nagyokat pendült, ahogy végigsuhant a levegőn. Csonka ujjának neki vetette a nyelvét, és teljes behajlással, egész testével beledőlve lendült újra meg újra. A hátában érezte ezt a szúró, leselkedő tekintetet, amely mohón vágyakozva lesett; afféle állati feszültséggel leste volna a pillanatot, amikor kihagy, amikor csak egy percre is megtántorodik, csak egy rezzenetre is. A vad szuszogás közben hallatszott a fogcsikorratás, de mindkettőjüké. Elkeseredett dühvei folyt ez az egyenetlen küzdelem. Csak egyetlen egyszer csúszna ki kezéből a villa nyele, nyomban el lehetne küldeni: alkalmatlan, nem birja ... és vállvonogatva még sajnálkozni is lehetne rajta. Legalább is mutatni.. ! Most már mindenki odafigyelt. A többiek villája csak úgy meggyőződés nélkül lendült arrább, de mindegyik munkásnak a szeme ott volt, rajta volt. És Takács szórta a követ. Homlokáról patakzott a viz, már nem is látott semmit, mert belefolyt a szemébe-szájába. A karjait nem érezte már, csak éles szúrásokat. Csonka kezén valami melegséget érzett, de nem nézett oda. Biztosan vérzik. Nem baj. “Akkor” még jobban vérzett. Vérzik hát most is. A vöröshaju döbbenten állt, valahogyan megrémült saját tettétől, pedig látszatra semmit sem tett, s mégis tudta, hogy most már mindenki belelátott a szivébe. Már ment volna arrébb is, szívesen otthagyta volna, de nem tudott mozdulni. Feladás lett volna, vereség, megszégyenülés. Takács pedig csak gyorsította a tempót. Szósem volt már értelmes munkáról. Küzdelem volt ez. Mérkőzés, amilyet jó néhányat végigélt az elmúlt években . . . Ujjait elvitte a háború, a családját is, csak őt hagyta itt fiatalon, ahogy mondják nyugatos menekültnek, magyar Dipinek, ahol aztán élhette a sokféle bűvös bonyodalmat: a sokféle segélyszervezet persze hogy fiatalnak látta és küldte a munkára — a munkaadók meg csak a kezét látták, amelyen csak csúnya hüvelykje csufkodott. Hogyisne, félkezünek milyen munkát, még a féllábunak csak hagyján, de akinek csak félkeze van . . .? Persze mükéz, dehát miből . . . honnét! Ez persze mind nem érdekes. Szokványos, szürke történet. Nem szokás felfigyelni rá, és talán nem is illik észrevenni. Annyi vér és könny elfolyt már s annyi verejték hullott, hogy talán illenék egy kissé fölényesebbé válni az ilyen félkezü villással szemben, mint amilyen az a Takács János, vagy az ő pillanatnyi sorsa a vasúti töltés mentén valahol az Alpok között. S mégis érdekes, és milyen érdekes az, hogy ennyire szeszélyes az emberi szív. A vöröshaju például semmit nem érzett, pedig kétségtelen az, hogy a vöröshaj unak van szive, és úgyis van, ahogy mondani szokás. A vöröshajuról mégis azt mondjuk, hogy tehát nem érzett semminő részvétet. Ő maga volt a munkafegyelem, maga volt a teljesítés, a szorgalom, sőt a tulszorgalom, aki nyilván nyomban ezt mondaná, ha valaki a szivét emlegetné: neki is van családja. Ő tehát úgy hódol annak a szivének, amelyikről imé tudjuk hogy van, hogy: a családjára fellebbez, ahogy tehát olcsóbb! Mert hiába, a vöröshaju élete tanulsága az, hogy pontosan a szívvel kell takarékoskodni. És nem lehetne azt mondani hogy a vöröshaju nem képviseli az általános emberit. Nem, sőt! A mérnök már megint más ember volt. Meszsziről figyelte és látta is a jelenetet. Aztán odakiáltott Takács Jánosnak, és intett, hogy nyomban menjen hozzá. S csak annyit szólt neki, hogy mától fogva megkapja rendes órabért, a hét harmincat . . . ! A pillanat kedvezett ennek a döntésnek. A közhangulat most már határozottan Takács és a mérnök felé fordult. A véres kéz és a verejtékes arc mégis megejtette az edzett sziveket. Ez történt pillanatnyilag. Lehet, hogy az is a szív szeszélye, hogy a vöröshaju mégsem adta fel a küzdelmet, aki most már nemcsak Takácsot, de a mérnököt is figyelte. Közben azután az történt, hogy a villások kiszámították, hogy Takács mindenképpen kevesebbet teljesít, még ha bélé szakadna is beléje, mint a többiek, a hétharmincasok persze, ami aztán
