Magyar Egyház, 1956 (35. évfolyam, 1-11. szám)
1956-02-01 / 2. szám
8 MAGYAR EGYHÁZ EGYHÁZAINK MAI FELADATA A KÁLVINIZMUS ÉS MAGYARSÁGUNK SZOLGÁLATÁBAN Irta: BORSHY-KEREKES GYÖRGY (Folytatás) A TEMPLOMOZÁS FONTOSSÁGA. b. ) Az Igét tisztán hirdető, képzett lelkészek minden erőfeszítése hiábavaló lenne azonban, ha református egyházaink népe csak “ünnepi gyülekezet” marad vagy lesz, amely csak a sátoros ünnepek alkalmával hajlandó megtölteni templomainkat. “Minden nemzedék nemcsak a maga, hanem az utána következő sorsáért is felelős.” És mert a “hit hallásból van”, mai nemzedékünk nemcsak a saját sorsát, üdvösségét veszélyezteti a templom kerüléssel, hanem gyermekeiét is. Mit lehet várni a második nemzedéktől, ha az az elsőtől nem lát követendő példát a templomozás terén?! Ennél a pontnál aztán presbitereinket, akik hajlandók tisztüket komolyan felfogni, erős felelősség terheli. Akik pedig tisztüket nem hajlandók komolyan venni, azok nem is valók presbiternek. Nem lehet a lelkésztől — bármilyen szorgalmas legyen is! — elvárni azt, hogy minden vasárnapi hiányzót már hétfőn meglátogasson. Ezt még a következő szombatig se győzné elvégezni. A presbiterek azonban megtehetnék azt, hogy a saját körzetükbe tartozókat figyelmeztetnék, ott, ahol épen érik őket, a jó kálvinista templomjáró erényeire. Egy lelkész csak egy ember, 12 vagy 30 presbiter azonban 12 vagy 30, tehát többet és kevesebb fáradsággal végezhet el. Már csak azért is, mert egy-egy gyülekezet jóságát vagy erősségét nem az évi számadásban kimutatott “pénztári maradvány” jelenti, hanem a vasárnaponkénti tele templomok. Higyjük el, hogy ez jobban lelkesíti a lelkészt is több és jobb munkára, mint a perselypénz összege! A mennyiségi templom járókból, egészen bizonyos, hogy minőségi egyháztagok lesznek, akiknek leszármazottaikban is kevesebb csalódásuk lesz. És ez nem kivihetetlen. LITURGIKUS REND c. ) Az Ige tiszta hirdetése és az istentiszteletek szorgalmas látogatása mellett egyházainknak illenék több gondot fordítani istentiszteleti rendünk (lithurgiánknak) tisztult történelmi formájának megtartása és egységesítésére is. Hova-tovább odajutunk, hogy a hozzánk másfelől betérő magyar református ember nem ismer rá bennünk saját magára, mint a mi hitünkhöz tartozóra. Az a reformációi elv, hogy “az egyház mindig újításra szorul”, (ecclesia semper reformari debet!) aligha vonatkoztatható arra, hogy egyes helyenként tetszés szerint forgassuk, kavarjuk fel a régi rendet vagy aggassunk rá sallangokat. Ez nem re,-hanem de-formáció. Aki csak a saját egyházát ismeri, annak ez a deformálódás nem igen tűnhetik fel, de párunknak, akik évente sok gyülekezetben megfordulunk, nagyon visszatetsző ez a — kimondom — rendetlenség! És talán épen ezen lehetne a legkönnyebben segíteni. A Lelkészegyesü- Jetben már régen beszélünk róla, de az a bizonyos liturgiás könyv úgy látszik olyan soká készül mint a magyar babona szerinti Luca széke. Reméljük, azonban a legjobbat, hogy hamarosan “nyélbe ütődik” s megszüntetheti az e téren uralkodó egyénieskedést. Az Egyház hitéhez ugyanis a rend is hozzátartozik. A Presbiteri Szövetség jól tenné, ha ebből a gyűléséből is bátorítást adna a Lelkészegyesület illetékes bizottságának, kifejezvén azt a meggyőződését is, hogy az istentiszteleti rendtartással együtt mind a keresztelési, konfirmációi, házasságkötési, mind minden más egyházi funkciót tartalmazó könyv magyar és angol nyelven történő kiadását most már odázhatatlannak tartja. Sőt, ha arra a lehetőség megvan (s ha nincs, az is megteremthető!) nagyon kívánatos volna a II. Helvét Hitvallás és Heidelbergi Káté kiadása is, mint hitszabályozóink emlegetett, de bizony elhanyagolt kalauzai. Tovább menve pedig ezeknek rendszeres magyarázatai lennének beillesztendők egyházaink igehirdetési programjába. Nem kérkedhetünk egyházaink hitvallásos voltával, ha hitvallásaink rendszeres tanulmányozását elhanyagoljuk. Ezen a téren példát adhatnánk amerikai testvér-egyházainknak is, amelyeknél a hitvallásokról — talán — még kevesebb szó esik, mint nálunk. ZSOLTÁROK FONTOSSÁGA. d. ) “A Szentirás könyvei közül Kálvin főként a Zsoltárokat szerette magyarázni. Ez volt a kedvenc témája.” Érdekes és komoly figyelemre méltó az a, szerintem, vitathatatlan tény, hogy a magyar reformátusság életének, mondhatnám megmaradásának egyik jelentős tényezője mind odaát, mind itt, a zsoltárok szeretet« volt. Szinte ösztönös megérzése volt ez az azokból áradó megtartó erőnek. Ha rajtam állott volna, épen ezért, Uj Énekeskönyvünkből egyet sem hagytam volna ki épen úgy, mint ahogyan hibájának tartom az 52 Űrnapjára szóló katekhizmusi énekek hiányát is. Azoknak énekelendő dogmatikai tartalma nélkülözhetetlen a Heidelbergi káté magyarázatához. Magyar egyházaink egyik jellegzetessége a múltban a lelkes gyülekezeti éneklés volt. Ezt fejleszteni, szépíteni s tartalommal megtölteni a jövőben is hálás feladatunk kell legyen. EGYHÁZTÖRTÉNET. e. ) Magától értetődik, hogy a kálvinizmus szolgálatához nélkülözhetetlen a kálvinizmus történetének ismerete. Itt aztán igazán tátogó hiányosságaink vannak. Egyházi iskolák hiányában, főként ifjúságunk, alig bir valami ismerettel ezen a téren. Ha pedig a magyar kálvinizmus történetére gondolunk, ott tudásuk a nullánál aligha több. Hivatástudatunk szerint a magyar történelmi kálvinizmusnak nemcsak általunk való ismerete, de annak másokkal való megismertetése által az egyetemes kálvinizmusnak teszünk nagy szolgálatot. Nem megoldhatatlan feladat egy népszerű nyelven irt egyháztörténet és azon felül a magyar kálvinizmus illetve református egyház vértanuságokkal szentelt történetének könyvben és pedig mind magyar, mind főként angol nyelven való kiadatása. Szinte garantálni merném, hogy egy ilyen könyv első pár ezer példánya nagyon könnyen elhelyezhető lenne az egyházakhoz hűséget tanúsító if iáinknál. Sajnos erről nem sok szó esett eddig, ha egyáltalában esett, kisérlet pedig — legjobb tudomásom szerint — nem is történt. (Folytatjuk)
