Magyar Egyház, 1956 (35. évfolyam, 1-11. szám)
1956-11-01 / 11. szám
MAGYAR EGYHÁZ 3 IGAZSÁGOT MAGYARORSZÁGNAK! Volt egy elsőnek nevezett világháború. Most már nem vitatott tény, hogy az akkori Magyarország akarata és érdeke ellenére, kényszerűségből került bele. Azok a hatalmak, amikkel szemben állt, háborús céljukként a demokrácia világszerte való megvalósítását s a nemzetek önrendelkezési jogát tűzték ki. Az eredmény a háborús célok nyilt arculverésével az orosz kommunizmus megerősítése, a hitleri Németország megteremtése és Magyarország feldarabolása lett, anélkül, hogy az egyetlen Sopron kivételével bárhol is lett volna néDSzavazás. Volt azután egy második világháború. Az akkori nyugati hatalmak határtalan önzése és rövidlátása Magyarországot a hitleri Németország karjai közé dobta. Nagyjából újra az a hatalmi csoport győzött, mint először. Háborús céljuk (emlékezzünk az u.n. “Atlanti Szabadalom-levélre”!) pusztán szövegezésben különbözött az elsőtől. ígértek önrendelkezést, szabadságot, jólétet, mindenféle félelemtől való mentességet, de azért szemrebbenés nélkül dobták oda Kelet- Európát a stalini Oroszország zsákmányául. Még az sem számított, hogy valaki barát volt-e, vagy ellenfél. A “szövetséges” Lengyelország ugyanolyan vértanú sorsra jutott, mint az “ellenséges” Magyarország. Ennek a kicsi országnak a fiai közel negyven év óta hirdetik, hogy az erkölcsi törvényeket épen úgy nem lehet büntetlenül megszegni nemzetközi, mint egyéni vonatkozásban. Erőszak, hazugság, csalás, gyilkosság akkor is bűn marad, ha azt nem egyes emberek, hanem birodalmak követik el. Azután igazságtalanságot, elnyomást, kizsákmányolást, öldöklést nem lehet lokalizálni. “Ha egyik tag szenved, vele szenved a másik is.” A rövidlátó, önző, Istent minden számításból kihagyó nyugati világpolitika negyven év óta állandóan veti a szelet s ime most újra aratja a vihart . . . A moszkvai nemzetközi bűnszövetkezet karmai közé került Kelet-Európát a nyugat a második háború után évtizedekre leírta. Hogy mi történik a vasfüggöny mögé juttatott szerencsétlen nemzetekkel, százmillió emberrel, nem volt fontos, csak a nyugatnak legyen békessége! Pedig rész-békesség nincs. “Ha egyik tag szenved, vele együtt szenved a másik is.” S a lelkiismeretet sem lehet elaltani azzal, hogy a szenvedők jaj kiáltása elől bedugjuk a fülünket. Most már kezdjük látni . . . Oroszország a Lenin és Stalin receptje szerint akarta asszimilálni Kelet-Európát. Kiűzték, koncentrációs táborba vitték, vagy egyszerűen legyilkolták (a katini tízezer lengyel tiszt esete!) az értelmiséget, a szellemi, politikai és gazdasági vezetőket, azt gondolván, hogy az irányítás nélkül maradt parasztságot és munkásságot marxi mintára tudják átformálni. Különösen mindent elkövettek arra nézve, hogy a gyermekeket, ifjakat tökéletes kommunista szellemben neveljék: nemzetüket, vallásukat, múltjukat, kulturális hagyományaikat megtagadó, moszkvai gazdáiknak vakon engedelmeskedő janicsárokká tegyék. A kísértetiesen bűnös merénylet nem sikerült. Nyugat ép úgy ítélet alá került, mint Kelet. Nyugat Kelet-Európának a feláldozásával még tiz évre sem tudta biztosítani a “békét”, Kelet banditái pedig tajtékzó dühvei jöttek rá, hogy embertelen, minden erkölcsi alap nélküli életformájuk Kelet-Európábán egyetlenegy valamire való népnek sem kell. Először Kelet-Németország munkássága mozdult meg az orosz elnyomók ellen. A mozgalom kicsi méretű volt, Moszkva hamar elnyomta, de arra jó volt, hogy Nyugat lelkiismeretét nyugtalanítsa és a Kremlint meghökkentse. Másodszor a lengyel diákság tiltakozott, de azon túl, hogy többé kevésbbé nemzeti szinü kommunizmust követelt — nem ment. A világ ámulatát, csodálatát az a hősi elszántság, bátorság, áldozatosság vívta ki, amivel a vasfüggöny mögötti magyarság a szabadság mellett kiállt s amihez hasonló példa az emberiség hatezer éves történetében nincs. Semmi sem bizonyítja a kommunizmus tökéletes csődjét jobban, mint az a tény, hogy a moszkvai embertelen életforma elleni felkelést az ifjúság kezdte s három napon belül nemcsak civil lakosság, hanem az egész magyar katonaság a fölkelők mellé állott. A fölkelők pedig, akik különösen az első napokban puszta kézzel harcoltak az orosz tankok, repülőgépek és géppuskák ellen, nem pirosfehér-zöldre mázolt kommunizmust követeltek, hanem az ország teljes függetlenségét, egyéni és emberséges demokráciát és nemzeti szabadságot s külön hangsúlyozták, hogy az pedig semmiképen sem jelentheti az 1945 előtti állapotok visszaállítását. A világ bámulva szemlélte azt a halálmegvető bátorságot, hősiességet, azt az erkölcsi nagyságot, amire a magyarság adott példát. Soha egyetlen néppel a világsajtó, rádió, televízió többet nem foglalkozott, soha ragyogóbb jelzők tömegét nem sorakoztatta fel, mint ezekben a napokban a magyar néppel kapcsolatban. Soha magyarnak lenni többet nem jelentett, mint ma. A fegyvertelen magyarság bizonyította be először, hogy a moszkvai bűnözők félelmetesnek, legyőzhetetlennek gondolt kolosszus birodalma agyaglábakon áll! A varázslatot a magyarság törte meg, de az ára rettenetes. E sorok írásakor jött a hir, hogy a Kremlin, amelyik megígérte, hogy csapatait kivonja Magyarországból, még több csapatot zúdított arra, a szabadságharcot vérbe fojtotta s népünket tömegesen gyilkolja. S a szabad világ pedig eddig szónál, tapsnál, elösmerésnél többet vajmi keveset adott. Pedig a szél-vetés után a vihar már itt van a nyakunkon . . . Azok, akiknek származás vagy érzelem jogán a magyarsághoz közük van, a gyorsan pergő drámai események ökölcsapásai alatt kábultan állanak. Valami szivszakasztó, fájdalmasan felemelő érzés ma magyarnak lenni; ahoz a fajtához tartozni, amelyik — mig más népek ravaszul vagy gyáván meglapulnak és számitgatnak — önzetlenül, a szó szoros értelmében életét áldozza fel a világszabadság, az Isten szerinti emberséges
