Magyar Egyház, 1956 (35. évfolyam, 1-11. szám)
1956-01-01 / 1. szám
MAGYAR EGYHÁZ 11 EGYHÁZAINK MAI FELADATA A KÁLVINIZMUS ÉS MAGYARSÁGUNK SZOLGÁLATÁBAN Irta: BORSHY-KEREKES GYÖRGY Egyházaink mai feladata a kálvinizmus és magyarságunk szolgálatában: Isten akarata szerinti életet élni. Kálvin egyháza az Ige egyháza. Következmény képen kálvinista az egyház, ahol az Ige uralkodik. Kálvinista ember pedig az, akinek életét az Ige kormányozza. Csak az! Isten Igéje kell legyen tehát mindennapi kenyere, “mindene mindenekben.” Amennyiben egyházaink ezt a követelményt maradéktalanul kiélnék, bőségesen eleget is tennének mindkét irányú kötelezettségüknek. Ez az egy mondatnyi tömörség azonban bármennyire igaz és kifejező legyen is, a mi speciális esetünkben, felbontást és közelebbi alkalmazást igényel. Én ugyanis abban a hitben vagyok, hogy a téma kettős iránya (kálvinizmus és magyarság!) számomra azt a kötelességet Írja elő, hogy a magyar történelmi kálvinizmus vonalán próbáljunk mai feladatokról beszélni. Ne érjen a sovinizmus vádja vagy legalább is ne árnyékoljon be annak látszata, ha különleges magyar történelmi kálvinizmust emlitek. Legszentebb meggyőződésem szerint van ilyen, ha mindjárt annak pontos meghatározását, sajnos, eddig a magyar theológiai irodalom megfogalmazni elmulasztotta is. Létezését és hatóerejét nem csupán származásunk földjének sok vihart állott református egyháza, de a mi amerikai egyházaink fennállása is igazolja. A magyar református egyház s az abban követett kálvinista forma tehát nem földrajzi határok közé szorított fogalom, hanem, Isten rendelése szerint, globális kihatású, saját jellegzetességekkel felruházott, egyedi jelenség. “Viszonylag az ember csak akkor lehet boldog, ha a maga lelki alkatának megfelelő életet él.” Kétségtelen, hogy ez első sorban a vallásos életre áll. Magyar református ember tehát csak olyan egyházban érezheti magát boldognak, amelynek szokásai, formája és szemérmes, de erős kegyessége századokra visszamenőleg a magyar faj lelki alkatának megfelelően alakultak ki. Ezért s nem csupán nyelvi okok miatt alakultak itt is magyar egyházaink. A magyar történelmi kálvinizmus tudatos vagy ösztönszerü áhitozása volt az az erő, amely hitünk cselédjeit egybetömöritette. Nem a szektázkodás itt különösen divatos szabadossága, hanem a tökéletes evangéliumi, kálvini forma megtartásának kívánsága. Hogy aztán egyházaink a múltban mennyiben töltötték vagy nem töltötték meg teljes értékű kálvini tartalommal a felállított egyház-formát, annak taglalását nem tartom mai tisztemnek. Tény azonban az, hogy jelenleg meglevő egyházaink népe — bármilyen felekezeti közösségben éljen is — ma is magyar reformátusnak tartja és vallja magát s mint ilyen a magyar történelmi kálvinizmus bizonyságát szolgáltatja. Nyilvánvalóan hivatástudat diktálta azt. A hivatástudat pedig optimizmusból (derűlátásból) származik. Mint ahogyan hivatástudatának kell is lennie mind magának az egyháznak, mind annak “véneinek” (presbitereinek) ha valóban egyház és presbiterek akarnak lenni. Ebből viszont az is következik, hogy a jövendőt illetőleg optimistáknak (jót remélőknek) kell lennünk. Vagyis: nem csupán megelégedni feladataink meghatározásával, hanem eltelve azzal az érzéssel is, hogy nemcsak ismerjük feladatainkat vagy akarjuk azt betölteni, hanem a Szentlélek segítségével el is tudjuk azt végezni. I. A KÁLVINIZMUS SZOLGÁLATÁBAN. Egy tragikus véget ért államférfitől származik az evangéliumon alapuló mondás, hogy: “Csak a hit mozdíthat hegyeket, nem az ész!” — Ezt érezte nyilván Eisenhower elnökünk is, amikor evanstoni beszédében a népek százmillióit szólította fel egy célra irányuló imádkozásra. Elsődleges feladatunk nekünk is az kell legyen, hogy kálvinizmusunknak hitbeli részét istápoljuk minden eddiginél nagyobb mértékben. AZ IGE ÉS A MAGYAR TÖRTÉNELMI KÁLVINIZMUS. a.) Kálvin egyháza, mint idéztük, az Ige egyháza lévén legfontosabbnak természetesen az Ige tiszta, kálvini hirdetését és hallgatását tartja. Az elsőhöz kitünően képzett lelkészek, a másodikhoz buzgó templombaj ár ás szükséges. Hogy kellően képzett lelkészeink lehessenek, ahhoz az egyházaknak az eddiginél nagyobb mértékű áldozatkészsége szükséges. Ne értsen félre senki, nem “a papok” fizetésének emelését kívánom propagálni, bár ezen a téren is van, sajnos, elég kívánnivaló. Azt kívánom hangsúlyozni, hogy a lelkészképzésre kell sokkal, de sokkal nagyobb gondot fordítanunk. Nem lehet megelégednünk azzal, hogyha valamelyik ifjú Timotheus, valamelyik amerikai vagy magyarországi theológiát úgy ahogy elvégezte, utána — mert fiatal — rögtön beültetjük valamelyik jó parókiára. Az amerikai magyar református lelkipásztornak sokkalta inkább szétágazóbbak és nehezebbek a feladatai annál, semhogy elegendő elméleti és gyakorlati előkészület nélkül azokat megfelelően elvégezhetné. Ilyet várni is bűn tőlük. Ha feladatunkat a “kálvinizmus” szolgálatában becsülettel elvégezni kívánjuk, akkor jövendő lelkészeinket meg kell taníttatnunk nemcsak az “általános” s itt-ott erősen fakulást mutató kálvinizmusra, hanem speciálisan magyar kálvinizmusunkra is. Ennek módja az lehetne, ha itteni theológusainkat legalább egy esztendőre Magyarországra küldhetnénk, ahol félévig kiegészítő elméleti tanulmányokat, félévig gyakorlati munkát végezhetnének. Az odaátról jövőket pedig itt segíthetnénk ahhoz, hogy “post graduate” kurzusokat végezzenek. Ha a jelen körülmények között a Magyarországra átküldés lehetetlen, akkor legalább a kálvinizmus bölcsőjéhez, Genfbe való küldés volna kívánatos, ahol magukba szívhatnák azt a történelmi levegőt, melynek megízlelése nélkül munkájuk határozottan célirányos aligha lehet. Nem lehetetlen ez. Nem egv egyházközségünk van olyan, amely évente egy ilyen kiküldetést biztosíthatna. Egyházi közösségeink pedig egész bizonyosan megtehetnék, ha presbitereink is a gondolat mellé szegődnek. (Folytatjuk )
