Magyar Egyház, 1955 (34. évfolyam, 1-10. szám)
1955-01-01 / 1. szám
MAGYAR EGYHÁZ 7 ÚJÉV KÜSZÖBÉN Irta: SZABÓNÉ LÉVAY MARGIT Egyik legszebb indiai rege szerint az örökkévalóság édenjében áll az élet fája, az örökké nyíló lótus. Megszámlálhatatlan leveleire rá van Írva minden embernek a neve. S mint nyitott tenyerünkön a misztikus betűkbe szökő vonalakból, úgy az élet fájának levelein rejlő írásból is csak Isten szeme olvashatja ki a titokzatos jövőt. E rege szerint minden ujesztendő éjjelén, a sorsok éjjelén, elhalad a lótusfa mellett a Teremtő és megrázza azt. Rengeteg levél lehull alá a fáról. Üde szirmok, zsenge feslő és nyíló, megfonynyadt és sárgult, elhervadt és száraz levelek; mindegyik egy-egy emberélet. Mert ahány levél lehull a lótusról, annyi ember: gyermek és ifjú, férfi és nő, öreg és aggastyán fog meghalni abban az évben. — Eddig szól a rege. De az Ige még többet mond: “Boldogok, akik megtartják az ő parancsolatait, hogy joguk legyen az életnek fájához . . .” (Jel. 22:14.) Mint minden, ami Indiából származik, a különleges brokátselymektől kezdve a mesékbe illő ékszerekig, a legpompásabb gazdagságtól a legnyomorultabb szegénységig úgy e rege is magán viseli India csodálatra késztető gazdagságát, és élete szomorúságát is. Ilyenkor, az Újév küszöbén, mindig elmerengek ezen a nekem tetsző regén. Megállók mellette, mint Teremtőnk megáll az életnek fája mellett a sorsok éjjelén. És úgy érzem, az élet minden kincsénél nagyobb kincs a fantázia. Amely embernek fantáziája van, gazdagabb India maharadzsáinál is. Mert sokszor egy-egy rege, amit egy-egy fantázia szül, alkot, ragyogóbb szépség a legcsillogóbb ékszernél is. Amaz a földiség, de emez a lélek ékszere. — És elmerengve a képzeletemben megelevenedő rege isteniségében, az aláhulló levelek — sorsok — elmúlásában, lelkemben kialakul egy másik kép: Látom az Atya kezében az Újévet mint egy nagy márványtömböt, amint szeretetének szálain alábocsátja a Földre, nekünk gyermekeinek, a jóknak és a vásottaknak egyaránt. — Itt van az Újév. A tiszta hófehér, ragyogó márvány, egy egész esztendő. Lássam, ki mit alkot, ki mit farag ki belőle! És magunkra hagy az Újévet köszöntő harangzugásos, puskákat durrogtató, zsivajgó, hejje-hujázó önfeledt lármában . . . Igen, minden Újév egy-egy Isten-adta márványtömb. Az egész emberiség osztatlan tulajdona. Mindenki azt tehet vele, amit akar, amit az ízlése jónak lát, amit a lelke sugall. Mert mindenki saját énjét adja vissza benne. Ki-ki jóságot avagy gonoszságot lehelve bele, mintegy életre kelti benne, cselekedeteivel, önmagát. A hazugok a hazudozás önámító képeit faragják ki belőle, hiszik, a mások ámítására is. A képmutatók különféle álarcokat vésnek ki belőle, amikben aztán felváltva képmutatóskodnak egész éven át. A szerelmesek Ámort mintázzák ki belőle számtalan kedves pózban és mint Pygmalion, az ifjú képfaragó, szerelmes forró csókokkal keltik életre még amár kihűlt szerelmet is; de kimintázzák a csalódott szerelem bosszúálló vésőjével is Ámort és rózsakoszoru-füzér helyett a féltékenység kígyójával övezik fel. Milliók pedig a szeretetlenség torzképeit: a gyűlölködés, az irigység, a kevélység, a fájdalom és a szomorúság képeit faragják lankadatlan önzéssel. Aztán rengetegen vannak, akik Bacchust, a borok istenét mintázzá ki belőle: minden szabad idejüket a bor és édes italok mámoritó élvezetében dőzsölve töltik egész éven át. De milliárd számra vannak, akik nem használják fel semmire a kapott ragyogó márványt: az Újévet. Hanem, mint a legelőkön legelésző nyájak keresztül gázolják, besározzák és le is piszkitják az utjukba eső követ, úgy ezek is esznek, isznak és semmire nem adva semmit, élik a maguk tartalmatlan életét. Lehetetlen felsorolni mindazt a rengeteg különféle emberi ábrázatot, amit az emberiség kifarag minden ujesztendőből. Amikor csak az esztendő Uj, de az ember újra és újra, minden évben a régi énjét mintázza meg. S az Ige szerint: aki igazságtalan, ezután is igazságtalan; és aki fertelmes, ezután is fertelmes; de aki igaz, az igaz marad ezután is, és aki szent, az megszenteltetik ezután is. (Jel. 28:11.) És itt, ez igéknél tárul nemcsak a Teremtő, de minden hivő szemei elé is a jót, a szépet, az igazat mintázok hatalmas tábora. Azoknak a nemesen munkálkodóknak a serege, akikért időről-időre megújul az esztendő. De megújul azért is, hogy az életkontárokból életmüvészek legyenek; hogy minden évvel több és mindig több legyen aki Isten márványából a legfelségesebb gondolatot: csak a szépet, csak a jót, csak az igazat és mindezeknek összetartó erejét: a szeretetet mintázza ki önmagából a cselekedeteivel, mint isteni fényben tündöklő vésőkkel. Mert, bizony márványtömb minden Újév és epedve várja minden embertől az életrehivó lélekcsókot. Mert, bizony, elhalad Isten az életnek fája mellett a sorsok éjjelén és megrázza azt. De akik az ő parancsolatai szerint használják fel a márványtömböket: az Ujesztendőket, azoknak ha lehull is levelük az életnek fájáról, nem a megsemmisülésbe hull, hanem bemehetnek a kapukon a Városba: a mennyei Jeruzsálembe. És az ő cselekedeteik, mint tündöklő szobrok, belevésve az Atyától kapott márvány tömbökbe: életük éveibe, hirdetik örökidőn át nevüket. Mert “egyik nemzetség elmegy, és a másik eljő; a föld pedig mindörökké megmarad.” Bizony boldog ember az, aki minden esztendejének ó-estéjén belevésheti élete márványtömbjébe lelke hálaadását: “Mindeddig megsegített minket az Ur!” (I. Sám. 7:12.)--------------o-------------AZ ELHAGYOTT Az este vár, a kéklő csillagokra s a sarlós holdra, túl a fák felett, hogy megnyúlt árnyak s változó egek hullámzó ismétlődésébe fonva kibontsa újra foszladó reményét. Mert esti csendben, gyöngyházszin ködök, szelíd hársfák és emlékek között elillan kétely, bánat és szegénység. A mult a mával lágyan összeolvad, kristály patakként csordogál a holnap s az elhagyottnak uj tavaszt igér. A fii között bogárkák fénye táncol, nincsen magány, korlát s kegyetlen távol s ki régen elment, este visszatér. KANNÁS ALAJOS
