Magyar Egyház, 1955 (34. évfolyam, 1-10. szám)
1955-03-01 / 3. szám
MAGYAR EGYHÁZ 7 cA magyar megmaradás útja . . . A magukat keresztyéneknek nevező szekták tévelygők a keresztyén vallásban egyedül a saját lelki üdvösségüket keresik semmi egyébbel nem törődnek azon kivül. A református keresztyén embert azonban nemcsak a maga sorsa érdekli. Érdekli őt népe sorsa is. Jézustól tanulta ezt, aki egyáltalán nem volt közömbös népe dolgai iránt: Virágvasárnap könnyeket hullatott származásának népe és Jeruzsálem városa fölött. Pál apostolt is érdekelte népének jövendője, pedig mennyit szenvedett éppen miatta! így szólt egy alkalommal: “Kívánnám, hogy én magam átok legyek, elszakasztva a Krisztustól, az én atyámfiáiért!” (Róma 9:2). A tizenhatodik és tizenhetedik századok magyar református prédikátorai a nemzeti történelem sötét bizonytalanságában nemcsak a maguk üdvösségének a jó hirét olvasták ki az Evangéliumból, hanem a magyarság jövendőjének istenadta útját is. Jézus, Pál apostol és a magyar prédikátorok nyomdokait követjük tehát, amikor a magyar történelmi évfordulókkal kapcsolatban templomainkban és lapunk hasábjain évről évre megemlékezünk az Ige fénye mellett nemzetünk életének sorsdöntő kérdéseiről és jövő reménységeiről. Erre a mostani megemlékezésre két évforduló adott alkalmat: nevezetesen a negyvennyolcas magyar szabadságharc 107 éves és Magyarország orosz uralom alá kerülésének 10 éves évfordulója. A mai Magyarországon ez az utóbbi évforduló egészen elhomályositja az előbbit. Kórusokban dicsőitik a “felszabadulást” és a pontosan tiz esztendővel ezelőtt végrehajtott földreformot: cikkekben és ünnepi szónoklatokban emlegetik újra a “szovjet hadsereg dicsőségét” és egekig magasztalják az uj berendezkedést. Akarva-akaratlanul résztvesznek ebben az ünneplő megemlékezésben a magyarság hivő rétegei is, az óhazai református egyház vezetői és tagjai. “Úgy él a magyar , ahogy tud”. A külföldre szakadt magyarság pedig Március Idusa emlékének hódol megemlékezvén a “Szabadság, Egyenlőség és Testvériség” zászlajának a földre taposásáról és hangot adván a várva-várt uj elrendeződésnek és remélt igazi szabadságnak. Ennek a cikknek a megírásakor mindkét évfordulóra gondolunk. Térjünk el azonban a megemlékezések megszokott módszereitől és mig egyik szemünkkel a mögöttünk lévő múltba nézünk, másikkal a jövendő útjait fürkésszük. Keressünk feleletet erre a kérdésre: Mi a magyar megmaradás útja? Erre a két évfordulóra gondolva először is a magyarság borzalmas egyedülléte jut eszünkbe. Széchényi, Kossuth, a 48-as ifjúság, a lelki ellenállás tiz évvel ezelőtti és mai vezetői egyaránt azt tapasztalták, hogy nincs senki, akij'e számíthatnának. Se jobbra, se balra nem talált a magyar soha mást, csak ellenséget. Más fajtájú, nyelvű, kultúrájú és nótáju népek veszik körül és az ezeréves Magyarország örök botránkozás köve. Olyan ez az ország, mint valami magános fa a pusztaságban. Ágait évszázadok óta vihar tördeli. A tatár feldúlta, a török sanyargatta, a Habsburg gyengítette, a német fosztogatta és az orosz meggyalázta. Ráadásul mindegyik azzal hitegette, hogy jót akar neki. Sokan elhitték a hitető beszédet. Pedig mindegyik pusztította és ezt a szomorú megállapitást igazolta: nincs barátja a magyarnak, csak ellensége. Ez azonban idáig természetes és magától értetődő: mit várhat az ember az idegentől? A baj ott kezdődik, hogy a magyar sajátmagának is ellensége. Ne részletezzük ezt, mindenki tudja, hogy miről van szó. Gondoljunk a magyar földön fölállított tengersok bitófára, az évszázadok alatt börtönbe juttatottak ezreire, a hazájukban futó vadakként üldözöttek vagy onnan számüzöttek seregére, akiket éppen saját fajtájuk bűne juttatott oda, ahol vannak. Utaljunk arra, hogy a hontalanság idején minden nemzet fiai segítették egymást; ha kellett, csaltak és hazudtak azért, hogy honfitársaikat kivándorlási törekvéseikben előre segítsék. A magyar? Vádaskodott és följelentgette atyjafiait! Amerikában se rózsás a magyar élet. Mennyi nyomorgásról és kínlódásról beszélhetnének a jegyzőkönyvek! Hányszor megtörténik, hogy népünk fiai egymásba kötnek, egymásnak mennek, jelentéktelenül apró dolgokon órákig vagy egy életen át vitatkoznak és buzgón hasogatják a hajszálakat. Közben pedig nagy dolgok kárt szenvednek. Éppen miattuk! Ez az ellenségekkel körülvett és önmagával is meghasonlott magyar szabad prédája lett és maradt minden reá áhítozó zsarnoknak. Széthúzó természete örökre megölte ellenállását. Nyoma sincs benne a sokszor annyira lenézett csehek példaadó magatartásának, amely a veszélyben vagy valami cél elérése érdekében annyira öszszekovácsolódik, olyan egységes, hogy semmiféle erő megbontani nem tudja. A magyar nem számíthat másra, de önmagára se számíthat. Mi következzék ebből? Kétségbeesés? — Voltak a magyar múltnak olyan korszakai, amelyekhez gyakorta vissza kell zarándokolnunk, hogy belőlük erőt merítsünk. Ilyen volt a tizenhatodik század, a magyar reformáció korszaka, amikor őseink ugyancsak felismerték, hogy népünk sorsa se magukkal, se szövetségeseikkel, se karddal, se semmiféle erőlködéssel meg nem oldható. Mégse húzták meg a halálharangot és nem mondták: végünk. Kezükbe vették az Igét és az Ige vezetése nyomán rájöttek arra, hogy a magyar élet egyedül Istenben találhat megoldást. Megtalálták az Istenhez vezető utat és megmaradtak. Ezen az évfordulón vegyük azért mi is kezünkbe az Igét és lássuk meg, mire tanit bennünket Istennek tulajdon igaz beszéde. Mindenekelőtt megtanít arra, hogy Isten az Ur. A világ nem gazdátlan jószág. Végzett felőle a teremtő és gondviselő Isten. Tervszerűség uralkodik benne és lépésről-lépésre halad itt minden az ő rendeltetésének pályafutásain. Megtanít bennünket az Ige arra, hogy Isten az ő törvényeinek erős gyeplőivel tartja és hajtja a világ szekerét. A szekér haladásán mitse változtat az, hogy hányán kapaszkodnak a gördülő kerekekbe. A világkormányzó Istent nem lehet befolyásolni, siettetni vagy késleltetni. Terveit nem szabta emberi kalendáriumok és hamis remények szerint, de végrehajtja úgy, amint jónak látta azt. Megtanít minket továbbá az Ige arra, hogy a népek Isten eszközei. Akár tudják, akár nem, akár tetszik nekik, akár tiltakoznak ellene, Isten az Ő örök tervei szerint használja őket. Egyiket-másikat néha ostorul használja azért, hogy végigkorbácsolja vele az engedetlent. Azután összetöri ostorát. Egyiptom, Asszíria és Babilónia
