Magyar Egyház, 1955 (34. évfolyam, 1-10. szám)
1955-02-01 / 2. szám
MAGYAR EGYHÁZ 3 Szolgálat a gyülekezetben Irta: CSORDÁS GÁBOR Mire ezek a sorok eljutnak az olvasóhoz, minden gyülekezetben elmúltak már az egyházközségi közgyűlések, megtörténtek a választások és munkába állottak az uj tisztviselők. Szeretettel köszöntjük azokat, akik egyházi közösségünk népének a bizalmából a helyi gyülekezetek és egyesületei élére kerültek és az eke szarvára vetve kezüket munkához láttak. El ne felejtsék, hogy a gondjaikra bízott egyház az Isten egyháza. Amig magukénak tekintik az egyházat, a tisztség csupán disz lesz számukra, jogok emlegetése és élvezete, parancsolgatás és engedelmesség várása. Amint azonban fölfedzeik, hogy az egyház Ura és Gazdája az élő Isten maga, a vezetés szolgálattá alakul át életükben és a jogok helyett a kötelességek jutnak eszükbe. Az igazi vezető naponként annak a Krisztusnak a nyomdokaiban jár, Aki a Néki adott hatalommal sohase kérkedett vagy élt vissza, hanem inkább szolgált. Odaadó szolgálatot kérünk és várunk azért a vezetőktől. “Valamint az embernek Fia nem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon és adja az ő életét váltságul sokakért.” (Máté 20:28). A vezető szolga, és a vezetés szolgálat. Aki igy tud vállalt szerepére nézni, az örömet talál majd benne. Kiváltságnak tekinti, hogy Isten munkatársa lehet az Ő országának építésében. Panaszkodás nélkül teszi meg azt, ami tőle telik. Nem fáradtságot, hanem fölemelkedést érez utána. Azután igyekszik példaadó életet élni. Tudja, hogy ebben a mi uj élet után vágyó világunkban nem a szavak tömegére, hanem a tettek aranyvalutájára van szükség. Éppen ezért példaadó életet él és igy akar másokat is a Krisztushoz vezetni. A szolgálat útjait járó vezető tud szervezni is. Tisztában van azzal, hogy minél jobban és minél többeket szeret, annál több ágra bomlik szét életének a fája és annál nagyobb darabot hódit meg ebből a világból a Krisztus számára. A szeretetnek ebben a gyakorlásában Krisztus a példaadója és tanítómestere. Aki tud szolgálni, tud imádkozni is. Belső embere belekapaszkodik egy láthatatlan kézbe. A zaklatások és hántások idején egy-egy futó pillanatra lehajtja fejét erre a kézre és megpihen rajta. A szolgálat utjain járó vezető éppen ezért békességben élő ember. Tudja, hogy fa alatt áll: Isten gondviselésének oltalmat adó fája alatt. Onnan nézi a viharokat és ezért semmi meg nem rendítheti őt. A szolgálni tudó ember Krisztus igazságáért harcol. Nem a maga igazát keresi, hanem azt, hogy Krisztus igazsága diadalmaskodjék. A maga vélt, vagy valóságos igazával elrejtőzik az Ur megdönthetetlen igazsága mögé és mindent egyedül az Ö dicsőségére cselekszik. Az igazi vezető nem földi jutalomért szolgál. Nem vár bókokat és elismerést. Megértette az Igéből hogy akit itt a földön dicsérgetnek, az bizony elvette az ő jutalmát. Tekintetét az Atyára fordítja, aki titkon néz és megfizet néki nyilván. (Máté 6:4). Tanítsa meg az Ur ilyen szolgálatra a megválasztott és beiktatott vezetőinket. Egyházaink tisztviselőitől és egyesületeink vezetőitől közösségünk különösen két dolgot vár ebben az esztendőben. Először azt, hogy missziói munkát végezzenek az egyház lelki kerítésein kívül élő testvérek felé. Jézus Krisztus azért hívta el az Ö tanítványait és azoknak követőit, hogy embereket halásszanak. (Máté 4:19). Ezt a hálóvetést modern nyelven propagandának, az egyházi szóhasználat szerint pedig missziói munkának nevezzük. Természetesen nem más egyházak tagjait akarjuk elhalászni, hanem azokat megfogni a Krisztus ügye számára, akik “szabadon” ficánkolnak még az élet végtelen óceánjában. Egyházi közösségünknek mintegy nyolcezer tagja van. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a független egyházak által munkált területen legalább ugyanennyien élnek még a gyülekezetek lelki falain kívül. Utánuk kell mennünk. A Krisztus foglyaivá kell tennünk őket. Az anyaszentegyház építésének munkájába be kell állítanunk ezt a sereget is. Erről a fáradságos missziói munkáról könnyen elfelejtkezik az egyház. Példátlan hűséggel tatarozza a falakat és őrizze a gondjaira bízott néha fogyó létszámú nyájat. Ha szaporodik, az csupán a házasságkötések és születések révén történik. A falakon kívül élő ezrekre sokszor nem is gondolunk. Mi lenne, ha utánuk mennénk? Ha kivetnénk rájuk a hálót fogásra? Mi lenne, ha minden egyház vezetősége elhatározná, hogy ebben az esztendőben tiz százalékkal növeli tagjainak számát? Jóakarattal és komolysággal csaknem mindenütt el lehetne érni ezt a célt.. Várjuk azután az uj vezetőktől azt, hogy eszközök legyenek gyülekezeteink lelki építésében. Az évi jelentések csaknem kivétel nélkül anyagi gyarapodást mutatnak. Eredményeikre és sikereinkre méltán büszkék lehetünk. Félő azonban, és ezt őszintén meg kell mondanunk, hogy gyülekezeteink lelki épülése nem áll arányban azoknak anyagi meggazdagodásával. Amilyen szánalomraméltó a hatalmas testalkatú, bivalyerős, de fejletlen elméjű gyerekember, éppen olyan szomorú látvány az anyagi javakban dúskáló, a lelkiekben pedig még gyermekcipőkben járó és tejnek italával is alig táplálkozó gyülekezet. A bethániai Mártának azt mondotta egyszer az Ur: “Márta, Márta, szorgalmas vagy és sokra igyekezel: de egy a szükséges dolog ...” (Lukács 10:41-42). Mi is szorgalmasak voltunk és vagyunk. Sokra igyekszünk. Eredményeket értünk el. 1955 kezdetén azonban figyelmeztet bennünket is az Ur: Egy a szükséges dolog. És ez az egy szükséges dolog, a “jobb rész”, Krisztus maga. Gyülekezeteink vezetői vezessék a gondjaikra bízott nyájat a Krisztus felé és állítsák reá a Neki való engedelmesség útjaira. Építsük fel egyháházaink lelki falait. Réges-régen egy-egy presbiteri gyűlés imádkozó közösség volt, Isten orcája előtt való testvéri megállás. De messze estünk ettől! Természetesen szükség van mindarra, amit gyűléseinken hónapról-hónapra megbeszélünk. De nem lehetne-e havonta két presbiteri gyűlést tartani minden helyen és a második gyűlést első percétől az utolsóig ennek a lelki építésnek szentelni: az Ige főié hajolva megkeresni azt, hogy mi a presbitérium felelőssége a ggyülekezet lelki életének az előrehaladása terén? Köreink vezetői nem találkozhatnának-e hasonlóképen a rendes havi gyűléseken kívül is egyszer ezért az egyetlenegy célért: hogy megtalálják a lelki elmélyülés módját és útját mind a maguk, mind a gondjaikra bízottak számára? Ne felejtsük el ezt az éppen nekünk szóló Igét: “Mert mit használ az embenek, (Folytatása a túloldalon)
