Magyar Egyház, 1954 (33. évfolyam, 2-12. szám)
1954-02-01 / 2. szám
MAGYAR EGYHÁZ 7 bált, hűségesen megőrzött fegyverekkel lehet megharcolni. Lazaság, haszontalanság nem való hitvallók unokáihoz. “Tartsd meg, ami nálad van!” Ha meghaladtad őseid állásfoglalását akkor ird le, ird meg legalább a szived falára hited uj megfogalmazását: ez a te üzented. 4. Tanítva intel, hogy ‘meg ne botránkoztassuk ‘a hitben kicsinyeket’ ”. “így aztán, amikor az atyafiak ellen vétkeztek, és az erőtelen lelkiismeretüeket megsértitek, a Krisztus ellen vétkeztek.’’ I Kor. 8:11* 13. ígérem, sokak nevében Ígérem, hogy a botránkozók és botránkoztatók — s ezek között vagyok én is — el fognak hallgatni. A magam és sokak nevében kérem szives bocsánatodat, mert erre nekünk van szükségünk s nem neked! Lezárt koporsód üzenete hozzánk az, hogy addig keressük az áldozatos, szenvedő sziveket, amig időnk van. “Áron is megvegyétek az alkalmat, mert a napok gonoszak.” Roncsolt szivedet igazán csak a Krisztusnak mutattad meg. De sokszor kopogott az írógép késő éjszakákon a perth-amboyi parókián. Jöttek az Írások, kemény hördülő, férfias Írások, feddő, sikoltó írások. Nyitva volt a kapu: egy vergődő, nehéz terheket viselő szív várta, hogy megvigasztaljuk, hogy megbátoritsuk, hogy jobban szeressük. Nem arra várt, hogy vele mindenben egyet értsünk. Nem. Azt várta, hogy megszorítsuk sokat munkálkodó kemény kezét, hogy néha testvéri köszöntéssel köszönjük meg aggodalmas, kemény tusakodását. Egy elkésett levél kopogtat gyarló szavaimmal az özvegy szive ajtaján: “Károly gyere vissza. Majd meglátod sokan szeretnek még azok közül is akikre nem számítasz!” Földi síkon nem térsz vissza többé. De a mennyei utón vissza-tekintel: munkatársaid, barátaid, ellenfeleid, néped, fajtád felfigyel: “Áldjon meg titeket az Ur. Ti is tartsátok meg, ami. nálatok van! Az Ur kegyelme legyen veletek.” Béky Zoltán, esperes: Végső akaratod volt, drága barátom, hogy koporsódnál az utolsó szó az enyém legyen. “Erősítsd meg a szivedet” mondottad “és ne sírj, hogy mások se sírjanak.” S most, ahogy itt állok, csaknem megszakadó szívvel ravatalod mellett, kérdem tőletek, tépett szivü, porig sújtott gyászoló sereg: lehet-é megindulás nélkül, a könnyek hulló árja nélkül búcsúzni e koporsó drága lakójától, Vincze Károlytól? Hiszen ő mindenünk volt nékünk. Benne mindent, ami nékünk drága és értékes volt elvesztettünk. Úgy érezzük, hogy ennél rettentőbb csapás, nagyobb veszteség nem érhetett minket, egyházunkat és egész amerikai magyar közéletünket. Hiszen ő nemcsak a tied volt összetört szivü özvegye és leánya, hanem mindnyájunké. Nemcsak a perth-amboyi egyházé, hanem az egész Független Egyházé, nem csak az amboyi magyarságé, hanem az egész amerikai magyarságé. Messze templomok harangjai zugnak. Gyászos kongásuk siró szavuk ide hallatszik a perth-amboyi temetőbe. Távoli százezrek, szétszórt, árva magyarok vannak itt lélekben a perth-amboyi temetőben és szórják be a kegyelet, a részvét, a hála és megbecsülés drága virágaival ezt a koporsót, az amerikai magyar élet eme legkiválóbb egyéniségének, legnagyobb halottjának, Dr. Vincze Károlynak koporsóját. Úgy érzem, Vincze Károlynál nagyobb magyar, hívőbb pap, a theológiai tudományoknak szakértőbb művelője, a Krisztus ügyének lánglelkübb harcosa, fajtájának, árva magyar népünknek égőbb szerelmese aligha járt még az uj haza földjén. Úgy érzem, nála többet kevesen alkottak, nála maradandóbban kevesen írták be nevüket az amerikai magyarság történetébe. Mennyit harcolt, égett, küzdött, irt, agitált egy tisztább, szebb, nemesebb, magyar életért, egy szélsőséges eszméktől mentes magyar életnek kialakításáért, fajtájának a felemeléséért. Mennyit harcolt, égett, emésztődött és küzdött a mi drága örökségünkért, az ősök drága hitének, a hitvallásos magyar református egyháznak a megmentéséért. Hogy ma van itt egy darab szabad föld, ahol él az ősök hite, áll az elnémított és halálra ítélt lelki édes anya mása, ahonnan védhetjük az ősök hitét és világgá kiálthatjuk a magyar fájdalmat — ebben Vincze Kárblynak elévülhetetlen érdemei vannak. Ebben a szent harcban égett el hitéért, egyházáért, népéért. A nemes, a nagy harcot megharcoltad ... Az ügy győzött, de a vezér sebzett szívvel holtan fekszik a nagy csata után ... Te tudod Károly, hogy a győzelemre halálon keresztül vezet az ut ... De vállaltad, mert az ügynek lángoló szerelmese voltál. Pihenj csendesen . . . Nem volt hiábavaló a harc, a munka, a küzdés. Alkotásaid élnek ... A Független Egyház áll . . . Az ősök hite él ... az ősi zsoltár zeng koporsód felett . . . Szétomló testedet két haza összekevert földje takarja be . . . Mi, a te küzdő társaid, nem búcsúzhatunk tőled méltóbban, mint, hogy koporsódnál szent fogadást teszünk, hogy eszméidhez hűek leszünk, alkotásaidat megőrizzük és megtartjuk, az ügyet, melynek Te mártírja lettél meg nem tagadjuk, a zászlót, amelyet te oly fennen lobogtattál megvédjük és nem engedjük a porba hullni soha. Ez a mi virágunk a Te koporsódra. Te elmégy és itt hagysz minket. Elmaradnak a régi tájak, a régi arcok, hitvesed, leányod, szolgatársaid, téged annyira szerető gyülekezeted. Uj világ nyillik meg előtted. Az örök hazának, a Mennynek a kapuja . . . Uj arcok vesznek körül . . . “Az Isten Angyalaidnak dicsőséges serege, akikről annyit írtál .. . Dicsőítsd velük a Nagy Istent odafent, mint azt itt lent is cselekedted. Isten veled! Az imádság Imádság: a lélek őszinte vágya, Mely ajkon zeng, vagy hangtalan remeg, A rejtett tűznek reszkető hulláma, Mely a kebel mélyén lelt tűzhelyet. Imádság: egy sóhaj legördült terhe, Mely a szemből egy könnycseppben lehull, Egy fölpillantás a magas egekre, Mikor közel senki sincs, csak az Ur. Szabó László.
