Magyar Egyház, 1953 (32. évfolyam, 1-10. szám)
1953-01-01 / 1. szám
6 MAGYAR EGYHÁZ Az őskeresztyénségre következő századokban a presbiteri szolgálat szentirásbeli értelmezése elhomályosult. As episkopos, püspök-presbiter a többiek fölé emelkedve jogot és tekintélyt formált magának, hogy presbiterek és gyülekezetek felett felügyelői jogot gyakoroljon. A negyedik század egyházkormányzati rendszere már az egyeduralmi püspöki rendszer. Ennek megfelelően egyre szélesedik a válaszfal a papi rend és laikusok között. Az egyik oldalon ott látjuk a hit és vallás dolgait monopolizáló papi rendet, a másik oldalon találjuk a hitbeli dolgokban tudatlan, járatlan, minden egyházi jogából kiforgatott, végül még az úrvacsorái szent kehelytől is megfosztott népet. A reformáció mozgalmában, az újra felfedezett írás tükörében, a közbevetett választófal leomlott. Reformátoraink az írás mélységéből újra felszínre hozták a presbiteri szolgálatról vallott, de a századok homályába temetett evangyéliumi tanítást. Az Ige fényében nyilvánvalóvá lett, hogy a hit és vallás dolgait nem lehet kisajátítani, templomok, rendházak, kolostorok falai közé szorítani. A nép több és szentebb jogokra hivatott, mint csak vetni és aratni, bányák mélyén dolgozni, ipart és kereskedelmet űzni és háborúkat vívni. Krisztus nem a farizeusok és papi fejedelmek egyeduralmának megszilárdítására jött, hanem hogy megváltsa az egész népet. A vallás visszatért az élet talajára. Kálvin genfi egyházában újra felhangzott a nép ajkán az elnémított gyülekezeti ének, Szent Dávid zsoltára, hirdetvén, hogy az istentisztelet gyakorlásában mind az egyénnek, mind a gyülekezeti közösségnek tevékeny szerepe van. Genfben ismét a gyülekezet kormányozza magát az Ur Lelke által elhívott és a nép által állított pásztor és presbitereken keresztül. Svájcon kívül számos ország reformált keresztyénsége fogadta el megújított egyház kormányzásának elvéül és gyakorlatául a presbiteri rendszert. Magyarországon a reformáció első századában nem tudott gyökeret verni az egyház kormányzásának újra felfedezett, presbiteri rendszere. Ennek oka - egyebek között - abban a tényben keresendő, hogy egyházunkban, történelmi hatóokok következtében, a reformáció első századaiban az arisztokrácia vitte a döntő szerepet. A reformáció tanainak terjesztésében, az uj egyházak politikai védelmezésében, anyagi támogatásában a patrónus földesurak történelmi szerepet játszottak. Sőt nemcsak kardukkal védelmezték, kincses kamrájuk javaival támogatták a reformáció magyarországi Ígéretes hajtását, de sokan közülök, pl. Ecsedi Báthori István, az öreg Rákóczi György, Apafi Mihály, később Árva Bethlen Kata lelki kincses házuk értékeivel is gazdagitották az uj hitet. Hitünk és vallásunk első csatáját ők vívták meg, az imádkozó, kegyes, elmélkedő sőt theologizáló főurak és asszonyok. Természetes fejleménye volt a dolgoknak, hogy az egyház fenntartói,politikai védelmezői, csakhamar jogot formáltak arra is, hogy udvari papjaikon keresztül, vagy a gondnoki karok által az egyház életének igazgatásában is döntő módon beleszóljanak. A presbitériumok, a nagyobb részt jobbágy gyülekezetekben a földesur patrónusokkal szemben aligha alakulhattak meg. Sokszor bizony éretlennek is tartották a népet a presbitériumokban való szervezésre. Az egyre terjedő presbiteri kormányzási rendszer hóditó erejének ellenállni nem lehetett. 1663-ban igy ir Medgyesi Pál, Lorántffy fejedelem asszony udvari papja: "Az ekklézsia félszeg presbiterek nélkül, mint ahogy félszeg lenne a test kéz, vagy láb nélkül.” Az ellenreformáció idejében egyházunk sok főúri patrónusát megtántoritotta a vagyon és méltóság Ígérete. A 19-ik század második felétől kezdve pedig a vegyes házasság és reverzálisok egyre erősödő hullámai mosták, gyengítették hitvallásos arisztokráciánkat. Az igy megtántorodottak helyébe a presbitériumok köznemes, polgári és zsellér népe lépett. Hitünk második, jelentőségében nem kisebb harcát, a reformáció egyházaira reászakadt üldöztetések idején már ők vívták meg, a presbitériumokban szervezett polgárok és gyülekezeti pásztorok. Hitünk harmadik harcában, a világnézetek ádáz küzdelme közepette fennmaradni és szolgálni kívánó magyar református egyház mai szolgálatában döntő szerep jutott a presbiternek. Egyik napról a másikra megtörténhet, hogy a presbiternek a törvénykönyv betűi által számára előírt kötelességeken túl, az őskeresztyén idők prédikáló, Krisztusról bizonyságot tevő presbiteri szolgálatát is vállalni kell. így történt ez egy felvidéki kis faluban Magyarországon, illetve Csehországban. E sorok írójának, mint a sárospataki főiskola akkori széniorának jutott az a szép feladat, hogy 1940 nyarán templomépítő nyári táborba szervezte be a pataki diákságot. Szivünkben a népünk iránti szeretettel, ajkunkon az ősi zsoltárral, kezünkben csákánnyal és vakoló kanállal egész nyár folyamán dolgoztunk egy a megszállás alól akkor hozzánk visszatért, összeomlott kis templom felépítésén. Akkor már félelmetesen dörögtek az ágyuk a közeli Kassa táján és vésztjóslóan repkedtek a gépmadarak a kis határszéli falvak felett. Az építést befejeztük, egy szép szeptemberi vasárnap délután át is adtuk a munka közben öszszeszedett esti tábortüzeknél és vasárnapi szabadtéri istentiszteletek alkalmával megszervezett gyülekezetnek. Engem hamarosan Nyugat felé vezetett az ösztöndíjas magyar református lelkészek útja. Néhány esztendő múltán, a nagy összeomlás után, különös hirt hozott számomra a posta Genf városba: "Papunk nincs. Nem maradhatott közöttünk, de az istentiszteletet megtartjuk. Minden vasárnap egy másik presbiter olvas abból a Bibliából, a melyet, pataki diákok kis templomunk szentelése napján az Urasztalára helyeztek. Aztán meg énekelünk sokat”. . . . A felvidéki kis egyház presbitereit azóta sokan követték s szolgálat hasonló utjain, előbb Ausztriában és Németországban, majd Délamerikában és a világ minden részében,
