Magyar Egyház, 1953 (32. évfolyam, 1-10. szám)
1953-04-01 / 4. szám
8 MAGYAR EGYHÁZ mondta a pap. Budapestet soha olyan szépnek nem látta, mint itt Parisban. Az atyafiak a Louvreba nem voltak hajlandók bemmenni. A pap haza küldte őket autón. Ö nem tudott eltelni azoknak szépségeivel, amit eddig csak képekről ismert. Sohasem álmodta, hogy ő, a kis falusi pap valaha a Louvreben gyönyörködik azokban, amikről eddig tanult. Késő este ért vissza lakására. Útközben egy francia újságot megvett. Az első lapon nagy betűkkel ordította az újság, hogy tegnap délután a "Princess Aristide” nevű hajó a La Manche csatornában aknára futott és elsülyedt. Egy repülőről készített fénykép is volt a hajóról a sülyedés pillanatában. A szállodában a tót atyafiak erősen számolgatták, hogy mikor lesznek Amerikában. A pap kedélyesen figyelmeztette őket: "Jó lesz, ha minden alkalommal ezt is hozzá teszik, hogy Isten segítségével. íme, látják, tegnap is elsülyedt egy hajó. Jó lesz ezután imádkozni.” A figyelmeztetés jobban sikerült, mint a pap gondolta. Egyszerre lefújták as esti kirándulást s mindenki szobájába ment, mert másnap korán lesz az indulás. Ez este a pap egy másik magyarra bukkant. Kanadából igyekezett haza Borsodba. A pap boldogan ment feléje: "Adjon Isten testvér, hallom, hogy ön is magyar.” "Adjon Isten. Az vagyok, de másfajta, mint az ur. Én sohasem szerettem az olyan magyart, akinek nem kérges a keze - felelt mogorván a magyar. A pap mindjárt tisztában volt magyar testvére elveivel s nem árulta el hivatását. Igaz, hogy most nem kérges a tenyerem, de a tavaszon még az volt, mert még volt mivel dolgoznom, azóta elvették tőlem a földet s úrrá tettek engem is. Rendes embertől nem vették el a földet- felel a kanadai magyar. Azután az ur nem lehet jójáratban, mert most minden tisztességes ember haza felé igyekszik s építi országát. Végre az ország a népé lett s most csak az menekül onnan, akinek valami bürhéje van. Testvér én nem menekülök. Engem egyszerűen kiutasítottak a tót kommunisták, mint amerikai állampolgárt. Tudja, testvér, én nem vitatkozom önnel. Én most jövök abból a világból, ön most fogja megismerni. Sok szerencsét. Isten áldja.” Good-by — felelte és nyújtotta kelletlenül kezét a pap kinyújtott keze felé. Másnap a pap és a tót atyafiak kis porszemmé zsugorodtak a tenger lenyűgöző nagysága előtt. A tegnapi újság cikk mindkire hatással volt és pappal együtt őszintén felsóhajtottak az égre. A Queen Elizabeth nevű hajón a pap mindjárt a kis magyar asszonyba botlott. A kedves mosolygó fiatal asszonyka sápadt volt, beesett szemmel. Olyan volt mint egy összeázott kis madár. Négy napja, hogy elváltak, de az asszonyka tizévet öregedett. Összetört volt. Ilonka! kiáltott fel a pap. Csak nem volt ott a Princess Aristiden, amelyik elsülyedt? Igen ott voltam. Zokogásban tört ki s mindene reszketni kezdett. Sirt, keservesen sirt. A pap hagyta, hadd sírja ki magát. Most szabadul fel a rettentő ijedelemből, ami reászállt lelkére ott, abban a borzasztó pillanatban, ahogy elmondta a történetet, úgy csendesedett meg. Ő ott ült az ablaknál a hajó orrában s egyszerre csak, mintha valaki hátulról a nevét kiáltotta volna, mintha az édesanyja hangját hallotta volna, úgyhogy a hangra hátrafordult. Ebben a pillanatban egy óriási csattanás s akik előre néztek mind megsebesültek az üveg szilánkoktól. A gépházban levő matrózok meghaltak a robbanástól. Isten őt megvédte. Azután mindenkit mentő csónakba raktak, csomagjait kitépték kezéből s a tengerbe dobták. 6 óra hosszat libegtek egy kis mentő csónakban a tengeren. Mindenem oda van - sirdogált Ilonka. Nem baj, csakhogy az élet megmaradt. Amikor hátra fordult és hangot vélt hallani, az Isten kegyelmének szava volt, aki igy mentette meg magát a sérüléstől. Elhiszi-e, hogy Isten szerti magát? "Hiszem” — felelte. Lassan elcsendesedett. A pap felolvasgatta neki a bibliából azokat a történeteket, amelyek a tengerről szólnak. Két felvidéki magyar, egy kálvinista pap és egy hajótörött kath. fiatal magyar asszony ott az Atlanti óceánon értették meg, hogy milyen vigasztalás és édes biztonság az ha Jézus velünk van a hajón. Az elhozott francia újságot neki ajándékozta a pap azzal a kéréssel, hogy ne mutogassák ismerősei előtt, nehogy valaki elmondja családjának és agyon rémitse őket. Ö maga is csak akkor mondta el történetet, amikor a hajó ut rég mögöttük volt már. Vasárnap együtt mentek a protestáns istentiszteletre. A lelkész még soha nem látott egyszerűbb és megrázóbb istentiszteletet. A hajós kapitány olvasott fel a bibliából és egy rövid imádságot mondott. Azután énekeltek. A hajó protestáns utasai mind ott voltak. A papnak is kopott volt a ruhája, az asszonykának csak az maradt meg, ami rajta volt. Olyanok voltak a sok előkelő nép között, mint két ázott veréb a sok paradicsomi madár között. Egyszerre csak a pap arra gondolt, hogy ha ez a hajó most elsülyedne, akkor ez a kapitány utolsónak hagyná el a hajót és most ebben a pillanatban ő a hajó papja is. Azután arra gondolt, hogy egy kicsi egyház kapitánya és papja volt ő is odahaza és egy két ijesztő és erőszakos szóra ott hagyta a kormánykereket. Nem kellett volna-e ott maradni a fenyegetések ellenére s a hajóskapitányok megszeghetetlen törvénye szerint utolsónak elhagyni a hajót, vagy ott meghalni ? Olyan bünbánat szállott reá ott az egyszerű istentiszteleten, hogy dideregni kezdett s megindult zápor módjára a könnye. A kis magyar asszony csodálkozva nézett reá, a másik szomszédja, egy drága ékszerekkel telerakott hölgy végtelen szánalommal reátette kezét s némán is ezt mondta: szánlak és megértelek bűnbánó ember. A pap elsőnek ment ki az istentiszteletről. Rádőlt a hajó korlátjára és sírta Péter nagycsütörtök éjjeli könnyét, olyan keservesen és olyan igaz bünbánattal. A pap könnyei belehulltak az óceánba. Ki tudja, hány magyar sírta már bele a maga kis vagy nagy tragédiáját az Atlanti óceánba? Hány magyar hajolhatott már reá ilyen fájó szívvel a hajó korlátjára és siratta kicsi, ott hagyott Zágonát. A nap vakítóan hintette sugarát a tengerre. Távol ezüst halak csillogtak a viz felett. A tenger csendes volt s mint egy végtelen kék ékkő mosolygott vissza a napra. A Queen Elizabeth méltóságteljesen úszott a Szabadság szobor felé. A rév felé. Nagy Lajos
