Magyar Egyház, 1953 (32. évfolyam, 1-10. szám)
1953-01-01 / 1. szám
MAGYAR EGYHÁZ 15 SZÉPIRODALOM KÁLVÁNISTÁK A KALODÁBAN Kelemét: gömöri kálvinista kis község. Ott van a putnoki kéklő hegyek háta mögött, arra, amerre az én hazám, a Szárazvölgy van. Népe szelíd, becsületes vallásos nép, akik mindenkor nehéz, verejtékes munkával keresték meg kenyerüket. A falu története azonos az ezeréves magyar történelemmel. Tatár égette, török dúlta, labanc élte, ezer seb tépte, de mint az ősi csoda-tölgy, ha levágták is, gyökeréről mindig újra hajtott és lomba borult. Legutoljára az orosz dúlta fel és ha népe erre emlékezik, akkor behunyja a szemét, félre fordítja fejét és busát sóhajt, kezét pedig ökölbe szoritja. Összeszoritott fogakkal állta a vihart mindig. Néha imája zokogóbb vagy kifakadása keserűbb. Ezerév minden vihara nem tudta kitörölni őket a keleméri völgyből, olyan görcsösen belekapaszkodtak Isten végzésébe és a hü, áldott magyar földbe. És én hiszem, hogy a mostani nyögtető nagy éjtszaka elvonul fejük felől, a tövig vágott tölgy újra kihajt, lombba borul s rejtelmeket susog a véres, gyötrelmes magyar sorsról a hűséges sziveknek. Templomuk ott van a temető közepén, egy kis emelkedésen, úgyhogy, minden, udvarra bekandikál tornyával, mint egy örök figyelmeztetés az égről megfeledkező embernek. Temploma, különösen tornya engem erősen emlékeztetett az Árpádok idejéből való karcsai templomra. A nép között az a hit élt, hogy a csehek építették. Különben Gömörben majdnem minden templomra ezt mondogatták. Némelyek azután ebből Griska huszitáira, mások pedig cseh iparosokra gondoltak. Az én kis falumban is ez a hir járta, mig régi írások alapján megállapítottam, hogy bizony még az iparosok is magyarok voltak. A templom hideg kőépület volt, de a figyelő sziveknek századok prédikáltak, ott érezte maga körül őseink hitét és vélte hallani egyszerű zsoltárait. Volt egy gályarab prédikátoruk is. Márvány emléke némán is prédikál tűnő századoknak. A múlt században az ő papjuk is volt Tompa Mihály, de erre csak úgy volnának büszkék, ha ki lehetne törölni a magyar irodalomból "Az én lakásom” c.költeményét. Ebben a versben, úgy érzik, hogy világ csúfjává tette őket Tompa, amikor leírta: parochiája annyira a földbe sülyedt már, hogy már a liba is benézett az ablakon. Ök azt tartották, hogy ők a legnagyobb fizetést és a legjobb lelkészlakást adták papjuknak és nagyon szerencsés, aki ezt a papságot elnyerte. (Ezt Így hitte minden gömöri falu, még Szutor és Imola is). Tompa, szerintük, hálátlan volt. Azután azt is szégyelték—egy más faluba költöző menyecske kotyogta ki a szégyent,—hogy a roppant erejű és hirtelen haragú Tompa a lakása közelében zsivajgó legényeket úgy zavarta el, hogy egyet felkapott félkézzel a lábáról s feje felett megforgatta, mint a karikás ostort. "Ha nem hagytok pihenni, hát ezzel a Pista fiúval verlek agyon benneteket.” Erről ők mélyen hallgatnak, de minden környékbeli faluban apáról-fiura adják ezt történetet. Káplánjuk voltam. Én nagyon szerettem őket, de szerettem Tompát is, Gömör pap-költőjét. Apró gyöngy betűit olvasgattam s szerettei simogattam meg gyönyörű írását. Nagyon büszke voltam arra, hogy én is álltam abban a szószékben, ahol ő prédikált egy századdal előbb. Amint olvasgtattam a jegyzőkönyveket, Tompa korán tultévedtem. Ott találtam ezt a történetet. Ha most elolvasnák a kelemének írásomat, akkor vége volna jóhiremnek és megmondanák: Nahát ez se különb, mint a többi, vigye el a kánya (lehet, hogy mást mondanának). Pedig milyen ártatlannak mutatta magát akkor, a mikor itt volt (23 éves voltam). Milyen méltatlanra pazaroltuk szeretetünket! Hát mindig csalódni kell az embernek? Én ezt a történetet ott másoltam ki a könyvükből s ami szórul-szóra van, idéző jelbe teszem. Szeretném azért, ha elolvasnák, hátha megérezné valaki, hogy én nagyon szeretem őket. Gyarlóságaikban és erényeikben az én népem ők, akik 400 éven át a kálvinista hitet nemzedékről-nemzedékre adták s mi is még az ő hitükből élünk. Szerétből irom le Őket s bennük az én szegény szuhai őseimet látom, akik éppen olyan nehezen éltek s a vasárnap szent tisztessége ellenére "nyesdek vadászására” kényszerültek. A neveken nem változtatok, úgy irom le, ahogy az idő és szuette megsárgult lapok megőrizték. Utódaikból—úgy tudom—Toledóban és Windsoron vannak, akiket kérek, hogy olyan megértő szeretettel olvassák, ahogy én írtam s írásom legyen egy szívből fakadó üdvözlet az ősi tölgynek, amelynek árnyékotadó és védő szeretetét sohasem felejtem el s ha véletlenül szivem gondolatban arra kószál, mindig megfájul s karom érthetetlenül ölelésre tárul. . . . Az 1791-ik esztendőben, az uj esztendő után következő második vasárnap, vagyis január 9-én egész éjjel hullt a hó. Mint egy óriási pehely dunnából, most ébredezik a falu. Tiszteletes és tudós prédikátor uram már egy félórájá felkelt, most már az oldalvarrott csizmáját kenegeti bőrzsirral, nehogy a nagy hóban átázzon. Prédikátor uram azért kel fel korábban minden vasárnap reggel, mint mások, mert ilyenkor készül a szent tanításra. A kis szalmás házakban is kigyult az olajmécses a reggeli szürkületben. Egy néhány szorgalmas ember már hányja a havat az útig, a kutig, az ólig. Az egyik szegény ember odaszól feleségének:-Hallod-e anyjuk, most nagy hó esett, ilyenkor lehet fogni a nyesdeket és a nyulakat. A nyesd préméért pedig igen jól
